Szexi az ötvenes években még létezett egy mára letűnt jelenség. Ezt az alapvetést egy Marilyn Monroe képaláírásként találtam meg a neten, amely arra utalt, hogy a világ általános szépségideálját alapjaiban megrengető popikon mellmérete és formája köszönőviszonyban sincs a ma a modellszakmában elfogadottal. Isten ments persze, hogy belekezdjek valami ezer éve lejárt lamentálásba a szépség mibenlétéről és a magazinok torzító hatásáról; szerencsére erre nincs is szükség. A modellek, címlaplányok, színésznők soványodnak, a kiugró csontok, a külön-külön látható bordák, a lapos mell és a nem létező has nem tünet többé, hanem norma, a mainstream része, és mint a mindenkori mainstreamre, szerencsére erre is kialakult az ellenreakció. Elvis, a Beatles, a Stones és a Sex Pistols ismerős? Szóval teljesen felesleges panaszkodni, hogy jaj, miért anorexiás mindenki, és mennyi lelkileg, majd testileg szegény, megvezetett nő próbál beállni a sorba, hiszen szerencsére van menedék. Az amatőr szexoldalak.
Egyébként komolyan mondom. Nem arról van szó, hogy kezdjen el mindenki pornót nézni, de azért jó tudni, hogy van az internetnek egy kis szeglete, amely lelkesen és nap mint nap emlékeztet mindenkit arra, hogy hogyan is néznek ki a nők, és ezzel arra is, hogy mennyire relatív a normális és a vonzó fogalma. Az igényesen kivitelezett, valódi amatőr erotikát szívem szerint terápiaként tenném kötelezővé minden férfinak, aki szerint Kate Moss egyenlő a női test, és minden nőnek, aki megőrül attól, hogy a hivatalos 90-60-90-es zsinórmértékhez képest itt túl nagy, ott meg túl kicsi. „Valódi amatőr” alatt természetesen nem a producerek által annak tettetett pornójeleneteket, képeket értem, vagy azt, hogy konkrétan amatőr lányokat löknek be egy profi stáb és egy megfelelő adottságokkal rendelkező, fűrészelve dugó főszereplő karjaiba, hanem azt, amikor egy lány vagy egy pár egyszerűen meg akarja mutatni, milyen is ő.
Példálózhatnék mondjuk az Abbywinters.com oldallal, ahol a „szomszédlány-effektus” mágikus hatását meglovagolva mutatnak a szőrtelenítés különböző fázisaiban járó, molett alkatú, vagy éppen filigrán, kislányos és persze kellően exhibicionista szereplőket. Vagy a beszédes nevű – sajnos fizetős, amivel el is rontják a lényeget – I Shot Myselfet, ahol a lányok (néha párok) magukat fényképezik, a végeredmény pedig végtelenül őszinte és izgató, valószínűleg még az is másfélszeres pulzussal klikkelné végig az ingyenes galériát, aki egyébként észre sem vette az előző mondatban elrejtett kétértelmű határozószót. Ugyanebbe a birodalomba tartozik az I Feel Myself (ugyanez, videóval) és a Beautifil Agony, ahol nem látni mást, csak arcokat az orgazmus felé haladva – „a kevesebb több” tökéletes illusztrációjaként.
De rendben, hagyjuk meg a nyílt szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának, már csak azért is, mert pénzbe kerül. Mutatok valami mást. Egy élelmes, a valódi, hús-vér-testszagú szexualitás iránt megszállottan érdeklődő blogger, Andrew Collins fogta magát, és felkutatta a legjobb amatőr szex- (nem pornó-!) képeket a Flickr megosztóoldalon, legyenek azok nyíltan kitárulkozó, vagy sziluettel sejtető kompozíciók, a lényeg, hogy legyen bennük valami plusz csavar: a totális életszerűség. Ebből lett a Synthetic Pubes. Nem volt nehéz dolga, a Flickr tele van ilyesmikkel.
A jelek szerint ugyanis rengeteg pár, illetve nő él a világon, aki nem szégyelli magát és semmi kivetnivalót nem lát abban, ha úgynevezett tökéletlenségeivel együtt egyszerűen megmutatja a testét és ezzel együtt kicsit a lelkét is – egyszerűen azért, mert a pasija, vagy az egyik barátja, vagy ő maga lefotózta és szép lett a kép. Vagy éppen közepes lett, de mégis van benne valami, valami kis plusz, amivel csak a spontán, lelkesedésből készült és igazi lelki nyugalmat árasztó fotók bírnak. Hiába erőltetetem az erkölcseimet, semmi kivetnivalót nem látok ebben, bár a nők, akiknek mutattam, mind azzal jöttek, hogy „hát szépek-szépek, de én tuti nem tenném így ki magam”. Meg tudom érteni őket, persze: nyálcsorgatás, kibeszélés, lekurvázás és ki tudja még, mit kapnának vissza. Fogalmam sincs, hogy csak ez az ország prűd-e, vagy a világon mindenhol idegesíti a többséget, ha egy teljesen hétköznapi lány a pornográfián innen kitárulkozik, egyszerűen csak az izgalom kedvéért. Úgy vagyok vele, hogy jó tudni, hogy van ilyen, ahogy azt is, hogy az itt látható képek készítői meg sem próbálják szépíteni az alapállást, amiből lőnek. „A fotós, aki állítja, hogy nem voyeur, vagy hazudik, vagy ostoba” – mondta a valaha élt legnagyobb (akt)fényképész, Helmut Newton. Öt év után úgy érzem, túl vagyok már a legtöbb kezdőfotós-betegségen (és túl is leszek még egy páron), de ez az egyetlen tétel, amely ezen idő alatt végig igaz maradt.
A képek színvonala persze változó, az esetleges, bénácska próbálkozástól az egészen profi kompozícióig van itt minden, a hitelesség azonban állandó és az üzenet is mindig ugyanaz. Ez utóbbin nem is kell gondolkodnunk, egy ponton elmondta maga a szerkesztő is. „A Synthetic Pubes célja, hogy kiemelje a Photoshoppal nem eltorzított és kiüresített ’normális’ testek szépségét és állatias vonzerejét. Úgy érzem, nyilvánosan is ki kell jelentenünk, hogy nem minden mellbimbóudvar tökéletes kör alakú és ötvencentes méretű. A növekedési csíkok a norma, nem a kivétel. A testek olyan sokfélék. Őrület, basszus!”
„Azt hiszem, a fenti kijelentés – az a felismerés, hogy a testről alkotott képek irracionálisak – első lépésnek jó, de boldog lennék, ha egyszerűen csak eljutnánk odáig, hogy elégedettek vagyunk a testünkkel. A felszerelésünkkel. Egy életed és egy tested van. Vigyázz rá, persze, de dobd ki a listát a dolgokkal, amelyeket megváltoztatnál rajta. Szard le az egészet és meztelenkedj. Hozd ki a legtöbbet ebből a hullámvasútmenetből. Szeretném, ha együtt röhögnénk le a Maximet és a Playboyt a Föld színéről. Van jobb dolgod is, mint aggódni. Bulizz meztelenül.” Ehhez nincs mit hozzátenni. Ha lenne is, azzal értékes másodperceket rabolnék el többektől, amelyeket azzal is tölthetnének, hogy gyönyörű, elégedett és meztelen embereket nézegetnek, akik talán közelebb segítik őket a fenti létállapothoz. Forrás: Cotcot
1955-ben jelent meg Vladimir Nabokov Lolita című regénye, melyet máig a világirodalom legellentmondásosabb alkotásai között tartanak számon. A középkorú főhős, Humbert Humbert és a 12 éves tinilány, Dolores Haze bizarr, szenvedélyes kapcsolata az évtizedek során számos filmrendezőt megihletett. A zsenge korából fakadóan ártatlannak tűnő, ám a valóságban veszedelmesen érzéki, Lolita-típusú lány polgárpukkasztó mozik főszereplőjévé vált. Íme, néhány észbontóan buja színésznő, akinek nevéhez a legemlékezetesebb Lolita-alakítások fűződnek!