Szexpláza

3D-s szex és a zen: extrém extázis – címmel forgatja Christopher Sun a világ első háromdimenziós pornófilmjének szánt mozit. A hongkongi rendezőt sürgeti az idő, hiszen egyrészt versenyben van az olasz Tinto Brass rendezővel, aki az 1979-es erotikus filmnek, a Caligulának készíti 3D-s feldolgozását, másrészt a Hustler is forgatja már az Avatar című mozi pornóváltozatát, természetesen szintén három dimenzióban. Tovább a teljes cikkre

Egy ideje sűrűn hallani Roman Polanski nevét, de kevésbé művészként, mint inkább a bűnügyi hírek főszereplőjeként került szóba mostanában. Szerette a fiatal lányokat, na! Legújabb filmje újra eszünkbe juttathatja, Polanski először is rendező, furcsa élettörténettel és remek filmekkel a háta mögött. Önéletrajzának egy izgalmas epizódjából kiderül,Polanski hogy érezte magát 1964-ben élete első Oscar-gáláján, ahol Fellinivel vetélkedett az aranyszobrocskáért, mi tetszett neki Hollywoodban, és hogyan fért mindebbe még egy gyors affér is.
Az első osztályon repültem Los Angelesbe, ahol megérkezésemkor egy hatalmas limuzin várt, a lökhárítóján egy lengyel zászlóval. Miközben a Beverly Hills Hotelbe száguldottunk, úgy éreztem magam, mint egy külföldi képviselő, aki hivatalos látogatásra érkezett. A hotelt pázsit és pálmafák szegélyezték, olyan volt az egész, mint valami luxus wellness-szálló. Végigsétáltam a vörös szőnyegen, beléptem az óriási előcsarnokba – amelynek falait furcsa virágmintás tapéta borította -, és ezzel részévé váltam ennek a nyugodt és tágas világnak. Egy ilyen helyen hihetetlen biztonságban, a filmes elit tagjának és nagyon gazdagnak érzed magad. Miért ne élhetne mindenki így? Annyira naiv voltam! Ámulatba ejtett, hogy a hotel telefonközpontjának operátorai a megérkezésem pillanatától kezdve a nevemen szólítottak.
Az Oscar-gála előtti pár napban nem maradtam egyedül, mert nagy örömömre felhívott Bronislau Kaper, aki felajánlotta, hogy értem jön és elvisz magához ebédelni. Hollywood egyik legismertebb zeneszerzője, Los Angelesben igazi intézmény, otthon pedig valóságos legenda. Élő bizonyítéka annak, hogy egy tehetséges lengyel befuthat Amerikában. Kaper, aki egy elegáns, öreg házban lakott, és egy fényes fekete Cadillacet vezetett, felvilágosított az ezoterikus hollywoodi zsargonról és a helyi szabályokról, amelyeket imádott kigúnyolni. A köztünk lévő korkülönbség ellenére szórakoztató társaságnak bizonyult és értékes barátommá vált. Első találkozásunkkor azzal sikerült felhívnom magamra a figyelmét, hogy elcsúsztam a szálloda autóbehajtóján, és elszakítottam a zakómat és a nadrágomat. Úgy tűnt, ahányszor csak átszelem az Atlanti-óceánt, arra vagyok kárhoztatva, hogy tönkrevágjam az egyetlen öltönyömet.
Egy másik emlékezetes mulatság alkalmával Disneylandbe látogattunk a többi, Oscarra jelölt társammal, többek között Fellinivel és színésznő feleségével, Giulietta Masinával. Olyan volt ez nekünk, mint felfedezni gyermekkori álmaink Amerikáját. Amióta csak elkezdtem kiguberálni a krakkói szemeteskukákból a Hófehérke kiszakadt lapjait, a Disney-figurák különleges helyet foglaltak el a szívemben.
Elég jól tudtam már angolul, és így még jobban tudtam élvezni az utazást. Végső soron az sem ártott, hogy a William Morris ügynökség kliense voltam, mert bár soha egy árva szakmai megbízást nem szereztek, az egyik ügynökük meghívott pár italra a Polo Lounge-ba, és elintézett egy vakrandit Carol Lynley-vel. A fellegekben éreztem magam. Gyönyörű, babaarcú Carol, akinek elképesztő humorérzéke volt, az elkövetkező években egy közeli barátomnál landolt. Akkor viszont határozottan megkedvelhetett, mert felhívott magához. Szóval az ügynökség tagjai, ha mást nem is, legalább egy numerát összehoztak nekem.
Felfedeztem, hogy Amerika nem csak New Yorkból áll. Los Angelesben ugyan nincsenek felhőkarcolók, viszont a városok összes előnyével megtámogatott vidékies élet folyik. Minden nett és tiszta: egyszer láttam egy japán kertészt, aki kisollóval nyírta a füvet, hogy ne lógjon a járdaszegélyre. Teljesen lenyűgözött az aprólékos munka, amivel az Oscar-gálát szervezték, pláne, ha a Cannes-i Filmfesztivál totális zűrzavarához hasonlítom. Itt aztán semmit sem bíztak a véletlenre. Jó előre értesítettek minket arról, hogy mit viseljünk – “a koromfekete és a hófehér ruha előnytelen a fotózás szempontjából” -, és hogyan viselkedjünk – “a színpadra menet nem szabad megállni és gratulációkat elfogadni”.
Mivel rengeteget írtak a lapok a Kés a vízben-ről, és a filmesek, akikkel találkoztam, szintén nagyon lelkesedtek érte, elkezdtem álmodozni, pedig eleinte egyáltalán nem reméltem, hogy díjjal távozom Los Angelesből. Végül is több tucat film közül az enyém is bekerült a legjobb ötbe. Másrészt egy olyan remek darabbal szállt versenybe, mint a 8 és 1/2, amely engem is teljesen elkápráztatott Cannes-ban. A szívem mélyén sejtettem, hogy a 8 és 1/2 a legjobb idegen nyelvű film kategóriájának egyértelmű esélyese.
1964 április tizenharmadikán este a Santa Monica-i előadóterem nézőterének közepén ültem, mellettem Fellini és Giulietta, aki ekkor már sírt az idegességtől. Nekem sikerült megőriznem a lélekjelenlétemet, pedig nagyon izgatott voltam. A várakozás kibírhatatlan volt, mint minden hasonló helyzetben: úgy tűnt, hogy a díjátadók képtelenek kinyitni a borítékokat és kibetűzni a tartalmukat. Mikor a 8 és 1/2 megkapta az Oscart, Giulietta zokogásban tört ki, Fellini felugrott a színpadra, én meg ugyanolyan hangosan tapsoltam, mint bárki más a teremben. Valahol legbelül persze kicsit csalódott voltam, ugyanakkor éreztem valami megmagyarázhatatlan örömöt is. Egy ilyen győztestől nem szégyen kikapni.
Miután lezajlott az Oscar-ceremónia, a lakosztályomból átköltöztem a hotel legolcsóbb szobájába. Mivel ekkor már a saját pénzemből kellett gazdálkodnom, küldtem egy kétségbeesett táviratot Gene Gutowskinak, aki kisegített négyszáz dollárral.
Még mielőtt elhagytam az Államokat, tettem egy utolsó kísérletet, hátha összejön valami munka. New Yorkban találkoztam Darryl Zanuck (a kor egyik nagyhatalmú producere – a ford.) két asszisztensével a 20th Century Foxtól, akik érdeklődtek a filmjeim iránt.
“Remek ötletünk támadt” – kezdték. “Mit szólnál hozzá, ha színesben és három amerikai sztárral remake-elnénk a filmedet?” Liz Taylorra, Richard Burtonre és Warren Beattyre gondoltak, mint főszereplőkre.
Mondtam, hogy szerintem ez nevetséges ötlet. Miért nem csinálunk inkább egy teljesen új filmet? Azt válaszolták azért, mert a Kés a vízben annyira jó történet. Próbáltam meggyőzni őket, hogy ott, ahonnan a Kés a vízben sztorija jött és ahol a képzelőerőmet tartom, van még egy csomó jó ötlet, de nem sikerült.
“Eladod nekünk a jogokat?” – kérdezték.
“Ingyen vihetitek!” – vágtam oda büszkén, és visszarepültem Párizsba.

A filmes Roman Polanski, a fiatalkorú kislány megrontója – vannak, akik csak ennyit hallottak róla. Pedig ha már nem a munkáiról van szó, akkor is találunk ennél ezerszer fontosabb sztorit az életében. Ami ráadásul nem kevésbé volt botrányos a maga idejében, és ami Polanski életére – állítása szerint – a legnagyobb hatással volt. Második felesége, Sharon Tate ugyanis nemcsak a hatvanas évek egyik legszebb nője és Hollywood ígéretes sztárjelöljte volt, hanem az egyik legbrutálisabb gyilkosságának áldozata is.
Polanski 1966-ban első amerikai stúdiófilmjére, a Vámpírok báljá-ra készült, amihez főszereplőnőt keresett. Illetve ő nem is nagyon keresett már, mert Jill St. John személyében megtalálni vélte, de a producerek ragaszkodtak hozzá, hogy megnézzen egy akkoriban szárnyait bontogató sztárjelöltet, Sharon Tate-et, mert vele már amúgy is volt szerződésük. Egy londoni partin mutatták be őket egymásnak, és azon kívül, hogy Polanski megállapította róla, hogy feltűnően szép nő, nem sokat foglalkozott vele. A szerepre túlságosan amerikai kinézetűnek találta.
Mivel azonban egy szép nőt nem hagyott csak úgy futni, a buli után még rácsörgött, és megbeszélt vele egy randit. Ekkor változott meg róla a véleménye. Benyomtak egy kis LSD-t, eldumcsiztak, zenét hallgattak, órákig csak lötyögtek Polanski lakásában, aztán reggelre az ágyban kötöttek ki. Polanski másnap Svédországba repült, de már az úton rájött, hogy ez az este több volt, mint egy egyéjszakás kaland. “Ami a legnagyobb hatással volt rám – leszámítva a kivételes szépségét -, az a kedvességéből és természetéből fakadó kisugárzása volt. Persze voltak szorongásai, de amúgy teljesen szabadnak tűnt. Sosem találkoztam előtte olyannal, mint ő” – emlékezett vissza Polanski a memoárjában.
De a Vámpírok bálja főszereplőjét továbbra sem látta benne, legfeljebb egy újabb randit. Nyilvánvaló volt, hogy ez bántja Sharon önérzetét – a találkozók elől többször kitért. És mivel a producerek részéről továbbra is volt rajta nyomás, Polanski végül beleegyezett egy próbafelvételbe. Ekkor állítólag elég volt egy paróka ahhoz, hogy meglássa benne a film főhősnőjét. Az egyik férfi főszerepet pedig magára osztotta. A forgatás elején gyorsan újra összejöttek, és már senki előtt nem titkolták, hogy egy pár lettek. A szerelem és a munka azonban nem volt jó hatással egymásra. “Nem meglepő módon Sharon alakítása egyre jobban megszenvedte, hogy a kapcsolatunk mélyülni kezdett” – idézi fel Polanski. “Ez annak volt a következménye, hogy nagyon akart bizonyítani. Később azt mesélte, hogy minél jobban megismert mint szeretőt, annál kevésbé tudott ellazulni a forgatáson. Nem volt meg benne a természetes előadók magabiztossága, majd’ belehalt, hogy jól teljesítsen. Be akarta bizonyítani, hogy a képességei miatt érdemelte ki a szerepet. Nem volt könnyű megadni neki a visszaigazolást.” És persze Polanski sem volt a legkönnyebb rendező.
A szerelem viszont jól alakult. A forgatás végeztével is együtt maradtak, és ingáztak Polanski korábbi otthona, London és Los Angeles között. “Minden másodpercet élvezek, amit veled töltök” – írta Polanskinak egyszer. “Olyan boldog vagyok. Komolyan, nem tudom, hogy írjam le, de mindent szeretek benned. Tudom, hogy giccsesen hangzik, de egyszerűen szeretlek.”
És míg Polanski a Vámpírok bálja utómunkáit végezte, újabb filmre kapott felkérést a Paramounttól, ezért áttette a székhelyét Amerikába. Bob Evans producer kérte fel a Rosemary gyermeke megrendezésére.
Érekes, hogy addigra már eléggé szétválhatott benne a Sharon iránti szerelme és a rendezői énje. Fel sem vetette a producereknek, hogy Tate játszhatná a főszerepet – noha Mia Farrow, aki végül életre keltette Rosemaryt, alkatilag egyáltalán nem áll távol Sharon Tate-től. Mindketten törékeny, szőke amerikai szépségek. Csakhogy Mia Farrow tehetsége annyira meggyőző volt Polanski számára, hogy az első találkozójuk (és próbájuk) után neki adta a szerepet.
Mialatt elkezdődött a forgatás, kijött a mozikba a Vámpírok bálja – de egy olyan verzióban, amelyhez Polanskinak nem sok köze volt. A szerződés szerint ugyanis átadta a végső vágás jogát az egyik producernek, aki élt is vele. “Amikor megnéztem a filmet, úgy éreztem magam, mint az anya, aki torzszülöttnek adott életet. A fickó (Marty Ransohoff producer – a szerk.) totálisan széttrancsírozta a filmemet. Le akartam vetetni a nevemet a stáblistáról, hogy ehhez a szégyenletes fércműhöz közöm se legyen, de az MGM-mel kötött szerződésem nem engedte.” Bosszúból minden fontos interjúban elmondta, mi történt, a film pedig megbukott.
“Az összes probléma ellenére Sharonnal nagyon jól éreztük magunkat Hollywood krémjében. Folyamatos bulizás zajlott Beverly Hillsben és Bel Airben, a hét minden napján partikra jártunk. Mint a filmvilág két feltörekvő csillagát, mindenki tárt karokkal fogadott minket – a régi holywoodi sztároktól kezdve a menő, fiatal arcokig” – írja Polanski. Még inkább így volt ez, miután elkészült a Rosemary gyermeke – ami óriási siker lett, és ezzel párhuzamosan Sharon Tate is egyre jobb szerepeket kapott.
Bár Polanski nem tudta megállni, hogy meg ne csalja őt, de társként abszolút komolyan vette. Amikor úgy érezte, eljött az ideje, megkérte a kezét, és feleségül vette Londonban. Sharon Tate a szabad szellemisége mellett példás háziasszony volt, főzött annak a millió vendégnek, aki megfordult náluk, ő vágta Polanski haját, és ha el kellett utaznia, a bőröndjét is becsomagolta. Még csak 24 éves volt, de egyértelművé tette, hogy mihamarabb gyereket szeretne. És bár Polanski egyáltalán nem volt biztos benne, hogy ő ugyanúgy akarja, nem is ellenkezett.
Sharon pedig teherbe esett, de még mielőtt túl nagyra nőtt volna a pocakja, egy filmet is leforgatott Olaszországban, Polanski meg a Rosemary gyermeke utáni alkotói válságból próbált kikecmeregni Londonban. Kereste a megfelelő forgatókönyvet, belekezdett egybe maga is, és folyamatosan tárgyalt különféle producerekkel. Hol együtt voltak, hol külön a munkájuk miatt, de amikor már előrehaladott a terhesség, Tate visszautazott Los Angelesbe, hogy ott szülje meg a babát. Polanski még Londonban maradt befejezni a forgatókönyvét, de azt tervezte, a szülés idejére már Amerikában lesz ő is.
Utoljára tehát Londonban találkoztak, és kivételesen valóban könnyek között váltak el. Polanski azt írja, bármilyen bizarr, de volt egy olyan érzése, hogy utoljára látja a feleségét. Persze aztán elhessegette magától a gondolatot.
Visszatért a forgatókönyvéhez, amivel sehogy sem tudott zöldágra vergődni. Újra és újra elhalasztotta a Los Angeles-i útját. Sharonnal minden nap beszélt telefonon, így tudta, hogy a felesége egyre türelmetlenebb. “Augusztus 8-án, pénteken a szokásosnál hosszabban beszéltünk. Elmesélte, hogy talált egy kóbor cicát a kertben, hogy szemcseppentővel próbálja etetni, és szeretné megszelidíteni. Jó móka ez a cica, mondta, de elég idegesnek hangzott.” Még két-három hét volt hátra a baba születéséig.
Polanski vergődése nem akart véget érni, úgyhogy végül segítséget kért egy forgatókönyvírótól, és kérelmezte a vízumot Amerikába. (Akkor ugyanis még lengyel útlevele volt.) Augusztus 9-én is a forgatókönyvéről tárgyalt, és egyeztetett arról, hogyan folytassák, amíg ő Amerikában lesz. Kollégák között volt tehát, amikor este 8-kor telefont kapott.
Bill Tennant, egy amerikai barátja hívta a szörnyű hírrel. Addigra túl volt azon, hogy azonosította mind az öt holttestet, akiket a Los Angeles-i házban találtak brutálisan meggyilkolva. Polanski kilenc hónapos terhes felesége, Sharon Tate az estét szűk baráti körben töltötte.
“Körbe-körbe kezdtem sétálni a szobában, a kezem ökölbe szorítva a hátam mögött. Hallottam, hogy Andy Gene Gutowskit (producer, Polanski közeli barátja – a szerk.) hívja telefonon. ‘Gyere át azonnal!’ – mondta. Egy pillanattal később már ordított: ‘Csak gyere át!’ Nem sokkal többre emlékszem. Gene szerint magam elé motyogva mondogattam, hogy ‘Nem, nem’, és és előbb ökölllel ütöttem a falat, aztán a fejemet vertem bele olyan erővel, hogy attól féltek, kárt teszek magamban. Átvetette rajtam a karját, és szorosan magához vont. ‘Tudta, hogy mennyire szeretem?’-kérdeztem tőle lengyelül, újra meg újra. ‘Tudta? Tudta?!’
Ahogy ilyen fajsúlyú traumánál lenni szokott, Polanski még sokáig nem tudta felfogni, mi történt. Altatókat, nyugtatókat tömtek belé, és az amerikai konzul azonnali intézkedésének köszönhetően már másnap Los Angelesbe utazhatott. Még a temetésen sem hitte el, hogy a felesége fekszik a koporsóban. És a rendőri kihallgatásokon sem tudott ép tudattal részt venni.
Amikor túl volt a kezdeti sokkon, azzal kellett szembesülnie, hogy a média támadást indított ellene – illetve ellenük. Azt a képet próbálta sugallni, hogy a gyilkosságban a drog is szerepet játszott, noha a valóságban alig pár füves cigit találtak a házban, és egy kis kokaint az egyik áldozat autójában. Sharon Tate a teherbe esése óta semmilyen szert nem használt. Később, a gyilkosság részletes feltárása után az is kiderült, hogy nem egy féktelen buliról volt szó, hanem egy baráti lazulásról – ketten beszélgettek, a többiek itt-ott heverésztek a házban, amikor Charles Manson bandája rájuk tört.
Polanski mindenfélére gondolt, ki követhette el a gyilkosságot, megszállottan nyomozott maga is, és Sharon Tate édesapja sem hagyta a rendőrségre a dolgot. Mindenki abból indult ki, hogy a baráti körben kell keresni a gyilkost vagy gyilkosokat. Ugyanakkor Polanski – mint egy jó rendező – megérezte, hogy nem állhat szokványos indíték az ügy hátterében. Azt azonban ő is nehezen hitte el, hogy egy hippibanda követte el a tettet. A hippiket addig Sharon és ő is szimpatikus, szabad szellemű embereknek tartották, akik teljesen ártalmatlanok a társadalomra nézve.
“Furcsa, de amint letartóztatták a gyilkosokat, nem éreztem többé bosszúvágyat. Érezhettem volna, de nem éreztem. Sokkal erősebb volt bennem a bűntudat, amiért nem voltam ott, a házban aznap este. A mai napig hiszek abban, hogy ha ott vagyok, Frykowski és én leszereltem volna a három nőből és egy férfiból álló bandát, amikor átmásztak a kerítésen, és betörtek a házba. Frykowski sérülései arról árulkodtak, hogy a végsőkig harcolt ellenük.”
Polanski felépülése a sokkból évekig tartott. Leghamarabb a szexuális életét folytatta, mint írja: “az aktus egyfajta megkönnyebülés volt, bizonyíték arra, hogy az én létezésem folytatódik. Rossz hírem terjedt, a ‘notórius Roman Polanski’ lettem.” Az egyéjszakás kalandok mögött persze valódi kínszenvedés lapult.
“Sharon halála az egyetlen komoly vízválasztó az életemben. Mielőtt meghalt, az élet gondtalan, határtalan tengerén hajóztam, tele várakozással és optimizmussal. Utána bármikor éreztem egy kis örömöt, rögtön bűntudat is társult mellé. Egy pszichiáter, akivel röviddel a halála után találkoztam, arra intett, hogy négy évig tart majd, míg túljutok a gyászon. Sokkal tovább tartott.”

Azok után, hogy Larry Flint stúdiója többek között a Star Trekből, a Beverly Hills 90210-ből, és az X-Aktákból is sikeres pornóparódiákat készített, nem volt meglepő, hogy a Hustler bejelentette: pár hónap és piacra dobják az Avatar pornóváltozatát is.

A hírek szerint a forgatás már be is fejeződött, a film pedig szeptemberre várható, ám ízelítőként Flint napvilágra hozta a DVD borítóját. A produkciót a tervekhez hűen 3D-ben láthatják a nézők, és ahogyan azt beharangozták, a Hustler történetében az egyik legdrágább költségvetéssel bíró felnőtteknek szóló filmje született meg. Az Avatar XXX szlogenje: “A pornó evolúciója”.
Ahogy lesz valami további infó, vagy filmrészlet, azonnal közzé teszem. Addig csak találgatni lehet, milyen lehet a Na’vi szex? Az Avatar közben, Jake és Neytiri enyelgését nézve futott át a gondolat a fejemen, hogy ha fajok közti szexről van szó, akkor az aktuális sci-fi vagy fantasy direktorok milyen konzervatívok tudnak lenni. Általában, ha valami szexhez közeli dologról van szó, rögtön valami humanoid megoldást tolnak az arcunkba, ahelyett, hogy meglepnének minket. Az Avatar persze alapvetően gyerekkompatibilis film, ezért nem sült volna el jól, ha Jake Sully, öhöm, jól elsül. Cameronék viszont ígérik, hogy az Avatar különleges DVD-kiadásán helyet kap egy kicsit merészebb jelenet is, melyet a Na’vi testbe bújt Sam Worthington és a Neytirit alakító Zoe Saldana közelebb kerülnek egymáshoz. Saldana így nyilatkozott a szóban forgó megpróbáltatásról:
“Ha szinkronizálni tudod magad egy repülő lénnyel vagy éppen egy fával, akkor miért ne csatlakozhatnál egy másik személyhez is? Úgy sejtem, hogy életed legvadabb orgazmusát élnéd át. Nagyon vicces volt felvenni a szcénát, mert annyi apró technikai részletet kellett fejben tartani, hogy legtöbbször nehezen ment gördülékenyen a munka. És mivel Jim (Cameron) még ebben a jelenetben sem szerette volna elijeszteni a gyerekes szülőket, megtartva a PG-13 besorolást, bizonyos irányokba nem mozoghattunk – bár néha feszegettük a határokat. Sokat kuncogtunk Sammel (Worthington) a jelenet felvétele alatt.”
Valószínűleg nem kell semmi eget rengetőre számítani, de mindenképpen érdekes, hogy Cameron a legapróbb részletekig elképzelte a Na’vik szokásait. Igen, a szexuális szokásaikat is. Én még mindig azt mondom, hogy vicces lenne, ha a néző ilyenkor egy szokott humanoid szexjelenet helyett valami formabontót kapna. Képzeljük el, a gyanútlan Jake Sully mennyire meglepődött volna, ha a Na’vik egy kicsit vadabbul, de ami a legfontosabb: a legkevésbé sem az általunk ismert módon képzelik el a párzási rituálét. Mindenkinek a fantáziájára bízom a továbbiakat. Neo

Emmanuelle Béart és Béatrice Dalle (Bye Bye Blondie)
Közös filmben szerepel a francia filmművészet két legérzékibb ajkú színésznő. Az alkotást az a Virginie Despentes rendezi, aki Dugj meg! című első filmjével tíz évvel ezelőtt keltett botrányt. A Dugj meg! azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy brutális erőszakot keverte valódi szexjelenetekkel közeliben mutatták a penetrációt, a két főszerepet pornószínésznők játszották.
Brigitte Bardot és Jeanne Moreau (Viva Maria!, 1965)
Bardot egy Maria nevű anarchistát játszik, aki hidakat és rendőrállomásokat robbant fel, majd összeáll Moreau-val (akit szintén Mariának hívják) és együtt véletlenül feltalálják a sztriptízt.

Susan Sarandon és Geena Davis (Thelma & Louise, 1991)
Ridley Scott csodálatos road-movie-ja messze a legjobb film ebben a listában, mindkét színésznőt Oscarra jelölték érte, de végül csak a forgatókönyv kapott díjat.
Charlize Theron és Penélope Cruz (Nézz az égre!, 2004)
A Nézz az égre! is az a fajta film, amiről rengeteg cikkeznek, miközben készül, de a bemutatója után mindenki udvariasan hallgat róla. Pedig nem olyan rossz, mint a híre, és már csak Theron és Cruz közös tangójelenete miatt is érdemes megnézni (a közös szexjelenetük sem bántó a szemnek).

Penélope Cruz és Salma Hayek (Bandidas, 2005)
A Luc Besson-filmgyárból érkezett ez a könnyed westerkomédia, ami annyira felejthető, hogy már azt sem tudjuk felidézni, hogy valójában láttuk-e a teljes filmet, vagy csak az előzetesét. Csúnyán megbukott mindenütt, az amerikai mozikban be sem mutatták.
Sophie Marceau és Monica Bellucci (Ne te retourne pas, 2009)
Azt gondolná az ember, hogy két ilyen színésznővel nem lehet elrontani egy filmet. Marina de Van rendezőnőnek mégis sikerült. A tavalyi cannes-i filmfesztivál egyik legnagyobb csalódása volt ez a röhejes thriller, pedig előtte úgy vártuk, mint a Messiást.

[Babes bulvár]

Brigitte Bardot és Jeanne Moreau (Viva Maria!, 1965)
Bardot egy Maria nevű anarchistát játszik, aki hidakat és rendőrállomásokat robbant fel, majd összeáll Moreau-val (akit szintén Mariának hívják) és együtt véletlenül feltalálják a sztriptízt. A történet 1907-ben, valahol Közép-Amerikában játszódik. Maria II, egy ír terrorista lánya apja halála után találkozik Maria I-gyel, egy cirkuszi énekesnővel. Elhatározza, hogy ő is csatlakozik a cirkuszhoz. Első fellépése alkalmával az éneklést “véletlenül” összeköti a sztriptízzel, ami a cirkuszt egy csapásra híressé teszi. A térségben forradalom tör ki a diktátor ellen és Maria I beleszeret a forradalom vezetőjébe, Flores-be. Amikor a forradalmárt halálosan megsebesítik, a lány megfogadja, hogy folytatja szerelme harcát. Maria II – némi vonakodás után – lelkesen (és hatékonyan) támogatja harcukat. Vállalkozásukat kezdetben siker koronázza, de váratlanul akadályok merülnek fel…
[Babes] Brigitte Bardot önpusztító élete - Brigitte Bardot és a Lolita szindróma - Brigitte Bardot szőrös pinája

Charlize Theron és Penélope Cruz (Nézz az égre!, 2004)
Az arisztokrata származású, ambiciózus fényképésznő, Gilda Bessé a ‘30-as évek Franciaországában él és dolgozik. A lány megosztja luxus párizsi lakását egy Írországból érkezett diákkal, Guy-jal és egy spanyol szökevénylánnyal, Miával. A három szinte elválaszthatatlan jó barát életébe azonban beleszól a második világháború, és kapcsolatukat igencsak megtépázza az Európát lángba borító, fellángoló gyűlölet. Gilda ugyanis csak a karrierjével és egyedi életformájának fenntartásával törődik, míg Guy és Mia kötelességüknek érzik, hogy harcoljanak a fasizmus ellen. A romantikus háborús történet igazi sztárszereposztással kel életre.
A Nézz az égre is az a fajta film, amiről rengeteg cikkeznek, miközben készül, de a bemutatója után mindenki udvariasan hallgat róla. Pedig nem olyan rossz, mint a híre, és már csak Theron és Cruz közös tangójelenete miatt is érdemes megnézni és a közös szexjelenetük sem bántó a szemnek.
[Babes]

Penélope Cruz és Salma Hayek (Bandidas, 2005)
1880, Mexikó. Sara (Salma Hayek), a gazdag bankár lánya és Maria (Penélope Cruz), a szegény farmercsalád sarja összefognak, amikor megjelenik Tyler Jackson (Dwight Yoakam), a New York-i hitelbank képviselője. A könyörtelen banktisztviselő egy csapásra tönkreteszi mindkét lány családját, amikor jogtalanul elveszi tőlük a földjeiket. Sara és Maria elhatározza, hogy pisztolyt ragadnak és bosszút állnak a családjaikat ért sérelemért. A Luc Besson-filmgyárból érkezett ez a könnyed westerkomédia, ami annyira felejthető, hogy már azt sem tudjuk felidézni, hogy valójában láttuk-e a teljes filmet, vagy csak az előzetesét. Csúnyán megbukott mindenütt, az amerikai mozikban be sem mutatták.
[Babes]

Sophie Marceau és Monica Bellucci, Ne nézz vissza… (Ne te retourne pas, 2009)
A Ne te retourne pas című filmet egy olyan ígéretes rendezőnő (Marina de Van) készítette, akinek egy előző filmjét (Dans ma peau – A bőrömben) annak ellenére is méltattuk, hogy a magyar mozikat sajnálatos módon kikerülte.
A francia írónő (Marceau) zavartan beszél bizonyos, az életében tapasztalt változásokról, és arra a kérdésre, hogy mi változott meg, annyit felel: “minden”. Kívánsága hamarosan horrorszerű fordulatok közepette teljesül, és közvetlen környezetében mindenki arra gyanakszik, hogy megőrült. Egy videófelvételen már egy olasz szépséget (Bellucci) lát maga helyett és a trailer abból is ad egy csepp ízelítőt, ahogy Marceau arca valóban átalalakul Bellucciévá. Erre a rémálomra szívesen benevezünk…
Azt gondolná az ember, hogy két ilyen színésznővel nem lehet elrontani egy filmet. Marina de Van rendezőnőnek mégis sikerült. A tavalyi cannes-i filmfesztivál egyik legnagyobb csalódása volt ez a röhejes thriller, pedig előtte úgy vártuk, mint a Messiást.
[Babes] További cikkek moziszex témában: Túl jó nő a csajom Alice Eve az ágyban - Rudolf Péter és Kecskés Karina Üvegtigris

A történet: Egy Franciaországban élő arab pornószínész, Manu barátnőjével elindul füvezni a parkba. Három arra járó férfi elhatározza, hogy kihasználják védtelenségüket, és megerőszakolják őket. A barátnő sikoltozva ellenáll, ám Manu közönyösen tűri az erőszakot, amellyel elrontja a férfiak szórakozását, akik ott is hagyják őket. Manu bátyja megtudja, hogy húgát megerőszakolták és pisztolyt ránt, hogy bosszút álljon. A lány kikéri magának, hogy fivérét csak a bosszú érdekli, de azt meg sem kérdezi, ő hogy érzi magát. A vita hevében Manu fejbe lövi bátyját, s ezzel megkezdődik az ámokfutás. A másik lány, Nadine társbérletben lakik, nehezen tud alkalmazkodni. Lakótársnőjének elege van abból, hogy Nadine sokszor eleszi előle kajáját, elszívja füvét, és nyíltan maszturbál a kanapén, miközben pornófilmet néz. Egyik veszekedésük verekedéssé fajul, s Nadine megfojtja lakótársát. Elindul a városba, de lekési az utolsó metrót, és ekkor akad össze véletlenül az arab lánnyal, akit felismer az egyik pornófilmből. Egymást erősítve folytatják ámokfutásukat…
Kritika: Húsz-harminc évvel ezelőtt teljesen természetesnek hatott, ha pornófilm került a francia mozikba. A videó forradalma azonban végleg száműzte a vászonról a műfaj egyre növekvő számú képviselőit. A pornómozik bezártak, mely egyúttal az egész korszaknak véget vetett. A Virgine Despentes és Coralie Trinh-Thi rendezte Dugj meg! akkoriban minden bizonnyal csupán egy lett volna a szériagyártásban készülő produkciók közül, ám napjainkban képes volt arra a bravúrra, hogy felhívta magára a figyelmet, és jelentősen megosztani a közönséget: az egyik oldal szerint a produkció komoly művészeti értékeket képvisel, míg a másik csoport véresen küzdött és küzd a mai napig azért, hogy a Dugj meg! végérvényesen letörlődjön a mozik műsoráról.
A franciaországi botrány szele hazánkban is megmutatkozott: a férfiközönség nyálcsorgatva töltötte meg a mozikat a Titanic Filmfesztivál idején, hogy aztán a felénél megrökönyödve hagyják el a termet. De vajon mindez tényleg azért volt, mert a bemutatott erőszak és brutalitás elviselhetetlen mértékben sokkoló? Nos, nem erről van szó.
Az ok sokkal inkább a film halvány minőségében keresendő. A nevetséges, feminista történet két hőse Manu és Nadine, akik egy véletlen találkozás során felkerekednek, hogy elégtételt vegyenek a világ összes kihasznált és meghurcolt nőjéért. Őrült ámokfutásuk során férfiak tucatjaival végeznek kíméletlen körülmények között, majd végül egy társkereső iroda rendezvényén minden jelenlévőt lemészárolnak.
A Született gyilkosok két őrült sorozatgyilkosával Oliver Stone a média társadalmunkra gyakorolt manipulálását mutatja be nagyszerűen, s főszereplőit egy pillanatig sem próbálja szimpatikusnak ábrázolni, addig a Dugj meg!-ben Manu-t és Nadine-t, a társadalom két kitaszítottját már-már hősként láthatjuk, akik ennélfogva nem hibáztathatók tetteikért.
A megideologizált gyilkolászósdin tovább ront a kivitelezés: a megmosolyogható operatőri munka a családi videók színvonalát idézi, a teljes mértékben hatásvadász erőszakolós részek és a katasztrofális színészi alakítások tovább csökkentik az alkotás nem létező érdemeit.
A Dugj meg! maximum a feminista mozgalmak éllovasai számára jelenthet élvezetet, mindenki más azonban jobb, ha messziről elkerüli azt a pár művészmozit, amely a botrány reményében műsorra tűzi. A film videón Baise-moi – Legyél velem! címen jelent meg.
[x69]