Archive for the ‘Történetek’ Category

Kedd este csörgött a telefonom. Kicsit mérges voltam, ki a fene zavar ilyenkor, mikor a kedvenc sorozatom megy?
- Halló! – szóltam bele a készülékbe szándékosan élesen.
- Szia, Emese! – ismertem fel egyik barátnőm hangját.
- Szia, Andi! Azt hittem, már elutaztál. Vagy Münchenből hívsz?
- Nem, csak szombaton megyek. És pont ezzel kapcsolatban hívlak.
Nocsak! Miért akar pont velem beszélni négy nappal az egyéves utazása előtt?
- Az új rabnőmről van szó – folytatta barátnőm, aki szintén Domina, csak épp biszex: vannak férfi és női rabjai is.
- Mi van vele? Azt sem tudtam, hogy van egy új rabnőd.
- Igen, már két hónapja. Viszont nem tudom magammal vinni.
- Hát ezt nem csodálom. És akkor mit csinálsz vele?
- Arra gondoltam, átadom neked, ha érdekel. Vagy legalábbis kölcsönadom, amíg kint vagyok. Még nincs igazán betörve, de az alapokkal már tisztában van.
Most már értettem a hívást. És izgatott a kihívás is, végre megint betörhetek egy rabnőt! Ráadásul nem kell az elején kezdenem, hanem rögtön keményen bánhatok vele.
- Tud a szándékodról? Mit szól hozzá? – kérdeztem, igyekezve közömbös csengést adni hangomnak.
- Igen, már mondtam neki. Elvi ellenvetése nincs.
Megállapodtunk, hogy csütörtök délután elhozza a lányt törzspresszómba, ahol megbeszélhetjük a részleteket.
Csütörtökön épp megrendeltem a kávémat, amikor megláttam az ajtón belépő barátnőmet. Ő is felfedezett, elindult felém. Mögötte egy lehajtott fejű, világosbarna hajú lány lépkedett. Üdvözöltük egymást, barátnőm leült, a lány állva maradt, továbbra is lehajtott fejjel.
- Ülj le, Anita, ne csinálj feltűnést! – szólt rá barátnőm.
A lány, anélkül, hogy fejét felemelte volna, leült.
- Köszönöm, Mistress! – mondta halkan. Hangja kellemesnek tűnt.
Jött a pincér. Barátnőm szintén egy kávét kért, a lány egy ásványvizet. Ekkor emelte fel először fejét: ránézett barátnőmre, szótlanul kérve engedélyét arra, hogy megszólalhasson. Amíg a rendelésre vártunk, semmiségekről fecsegtünk barátnőmmel; Anita ismét lehajtott fejjel, szótlanul ült.
Csak akkor tértünk a lényegre, mikor már megittuk a kávét.
- Szóval nem viheted magaddal Anitát, és át akarod adni nekem – fordultam barátnőmhöz.
- Igen, Emese, erről van szó.
- És mit szólsz ehhez, Anita? – kérdeztem most a lánytól.
- Engedelmeskedem Mistress parancsának – válaszolt kitérően.
- Nem ez érdekel! Nézz rám, és válaszolj egyenesen: hajlandó vagy engem szolgálni?
Barátnőm is megszólalt:
- Anita, mondtam már, hogy legalább egy évig külföldön leszek, és nem vihetlek magammal. Emese viszont hajlandó a szolgálatába fogadni, ha beleegyezel.
- Ha ön így látja jónak, Mistress, szívesen szolgálom Emese Úrnőt – válaszolta továbbra sem felnézve a lány.
Sehogy sem tetszett a dolog.
- Kettesben hagynál Anitával pár percre? – néztem barátnőmre, aki bólintott, felállt.
- Elintézek pár telefont a kocsiból.
Amikor kettesben maradtunk, ismét a lányhoz fordultam, gondosan válogatva a szavakat.
- Anita, figyelj ide. Szeretném, ha rám néznél, és végighallgatnál. Amit most beszélünk, az mindenképp kettőnk közt marad, akárhogy is döntesz. Én ugyanis nem akarlak semmire rákényszeríteni. Teljesen a te szabad döntésedtől függ, hogy engem szolgálsz-e a jövőben, vagy valaki mást, sőt, hogy egyáltalán szolgálsz-e valakit. Mint ahogy az is a te szabad döntésed lesz, hogy amikor Andi visszajön, visszamész-e hozzá vagy sem.
Anita immár rám nézve, de még mindig szótlanul ült.
- És hogy könnyebben tudj dönteni – folytattam -, elmondok egy-két lényeges dolgot. Nálam nem fogsz férfival találkozni, sem Master, sem rabszolga minőségben. Vagy ketten leszünk, vagy hármasban egy másik rabnővel. Nem szólok bele, hogy amikor nem vagy szolgálatban, mit csinálsz, hogyan öltözöl, kivel vagy együtt. Csak ahhoz ragaszkodom, hogy ha hívlak, jönnöd kell. Természetesen figyelembe veszem olyan kötelességeidet, mint munka. Tehát ha munkaidőben hívlak, akkor az azt jelenti, hogy amint végzel, jössz. És házon kívül nem tartok igényt a szolgálataidra, bár előfordulhat, hogy az egész hétvégét nálam kell töltened. Gondold ezeket végig, és így dönts. Ha valami nem világos, kérdezz nyugodtan.
Amikor végeztem, ismét lehajtotta a fejét. Láttam, hogy erősen gondolkodik, mérlegel. Nem szóltam, nem zavartam. Alig több mint egy perc múlva ismét felnézett.
- Szolgálni fogom önt minden tőlem telhető módon, Emese Úrnő. Kérem, bánjon majd velem úgy, ahogy egy magamfajta tanulatlan rabnő megérdemli. Mit kell tennem?
Elővettem egy névjegyet, odaadtam neki.
- Itt a címem. Tudod, merre van?
- Igen, Úrnőm, a villanegyedben.
Átadtam neki házam alaprajzát.
- Vasárnap reggel tízkor becsöngetsz egy hosszú-rövid-hosszú jelzést adva. Amikor kinyílik a kapu, bejössz, és ebben a szobában – mutattam az egyik helyiségre – jelentkezel.
- Értettem, Úrnőm. Megtarthatom a rajzot?
- Most igen, de vasárnap hozzad magaddal. Mit szeretnél még tudni?
- Csak annyit, Úrnőm, hogy mit vegyek fel?
- Mindegy – nevettem el magam -, csak gyorsan tudd majd levetni.
- Igen, Úrnőm, és köszönöm.
Kinéztem a presszó ablakán. Barátnőm a kocsija mellett állt, és befelé nézett. Intettem neki, ő pedig visszajött. Anita már ismét lehajtott fejjel az asztalt bámulta.
- Megegyeztetek? – kérdezte barátnőm, amikor leült.
- Igen – válaszoltam -, Anita vasárnap szolgálatba áll nálam.
- Köszönöm, Emese, hogy ezt a gondomat megoldottad.
Kicsit még beszélgettünk (Anita némán, az asztalt nézve ült mellettünk), majd elváltunk.

Vasárnap viszonylag korán keltem, ellenőriztem, hogy minden megvan-e, ami a tervezett szeánszhoz kell, aztán kényelmesen megfürödtem, majd felöltöztem. Persze nem vittem túlzásba, csak annyit vettem magamra, amennyi a terveimhez szükséges volt.
Tíz óra előtt két perccel megszólalt a kapucsengő, előbb egy hosszú, majd egy rövid, végül ismét egy hosszú jelzést adva. Rápillantottam a kis képernyőre: a kapuban Anita állt. Megnyomtam a nyitógombot, láttam, amint bejön. A további kamerákon minden lépését nyomon követhettem. Az előszobában megállt, ránézett a kezében levő papírra, majd körülnézve egyenesen a lépcsőhöz indult. Figyeltem, ahogy lejön, majd végig a folyosón. Amikor az ajtóhoz ért, kikapcsoltam a képernyőt. Az ajtó kinyílt, Anita belépett, becsukta az ajtót, és lehajtott fejjel megállt. Kicsit vártam, majd megszólítottam.
- Igen?
- Úrnőm, parancsa szerint megjelentem szolgálatára – mondta anélkül, hogy felnézett volna.
- Vetkezz! Pucérra!
Tüneményes gyorsasággal vetkőzött, pillanatok alatt meztelen volt.
- Térdre! Hozzám!
Letérdelt, és térden csúszva elindult felém. Láthatólag sokat közlekedett már így. Amikor két lépésre volt tőlem, megállt. Andi jól mondta, az alapokkal már tisztában volt: a lehető legszabályosabb tartásban térdelt, széttett térdekkel, egyenesen, hátratett kézzel és lehajtott fejjel. Alaposan megnéztem. Arányos, szép teste volt, kerek almamellei, világos, kisudvarú bimbói, amik egyelőre alig látszottak. Elétoltam a lábamat.
- Csókold tisztára a csizmám!
Négykézlábra ereszkedett, nekilátott előbb a bal, majd a jobb tisztításának. Amikor ismét térdelt, megnéztem az eredményt. Természetesen elégedetlen voltam.
- Ez neked tiszta? Itt… itt… – mutattam – és itt is!
Talán mondanom sem kell, hogy a mutatott helyek tisztasága semmiben nem különbözött a csizma többé részének állapotától. De kellett valami ürügy. Anita ijedten suttogta:
- Bocsánat, Úrnőm, azonnal pótolom a mulasztásomat – majd odahajolva ismét megnyalta a mutatott helyeket. Viszont ez nem volt mentség.
- Ez a hanyag munka büntetést érdemel! – csattantam fel. – Lekönyökölsz, és jól felmereszted a segged!
Ismét négykézlábra ereszkedett, majd lekönyökölve felemelte fenekét. Természetesen nem eléggé.
- Magasabbra! Jobban pucsíts!
Még jobban homorított. Feneke természetesen nem igazán került magasabbra, de jobban megfeszült, és ez volt az igazi cél.
- Kapsz tízet a lovaglópálcával! Számold! – vettem kézbe a félméteres jószágot.
Nyugodtan, kényelmesen mértem rá a középerős ütéseket, Anita pedig engedelmesen számolta őket. Két-háromszor fel is szisszent, egyszer meg feljajdult, mikor a pálca végén levő kis bőrdarab pont a szétnyílt félgömbök közé, a nyílására csapott. De rezzenéstelenül kiállta a tízet, méghozzá néhány halvány nyomból ítélve nem először.
- Feltérdelsz! – parancsoltam az utolsó szám elhangzása után.
Kicsit lassabban emelkedett fel, mint ahogy elfoglalta a veréshez a pozíciót. Fejét lehajtotta, nem láttam, mennyire voltam kemény. De tudta a dolgát.
- Köszönöm a fenyítést, Úrnőm! – mondta. Hangja ugyanúgy csengett, mint mikor belépett, nyoma sem volt benne sírásnak vagy annak, hogy visszafojtotta volna a jajgatást.
- Szívesen. Na, mutasd a pinád! Mikor volt borotválva?
Kicsit hátradőlt, még jobban széttárta térdeit.
- Mistress Andi hétfőn kegyeskedett szőrteleníteni – közölte nyugodtan.
Tudtam, hogy Andi alapos munkát végez, de azért ezt nem hagytam annyiban.
- Akkor itt az ideje, hogy megismételjem ezt a műveletet. Hozd ide a fürdőből – mutattam az ajtóra – ami kell!
Engedelmesen, térden csúszva elindult. Amikor átment az ajtón, a megint bekapcsolt képernyőn figyeltem, mit csinál. Hamar megtalált mindent, persze nem volt nehéz dolga. Gondosan megnedvesítette a szivacsot, ügyelve, hogy azért ne csöpögjön. Az ajtóban ismét térdre ereszkedett, és csúszva jött vissza elém. Szótlanul nyújtotta, amit hozott.
- Minden megvan? – kérdeztem (nem mintha nem láttam volna). – Borotva, hab, nedves szivacs?
- Igen, Úrnőm, parancsoljon!
- Feküdj az asztalra! Szét a lábakat!
Szó nélkül csúszott a középen álló nagy asztalhoz, majd gyorsan felállt és felfeküdt rá. Jó alaposan széttárta lábait. Hozzáléptem. Közelebbről nézve bizony már látszott pár kis fekete pötty, a kiütköző borosta. Megnedvesítettem a szivaccsal, majd habot nyomtam Anitára, és elkentem.
- Először a Vénusz-dombodat húzom le – közöltem.
Nem válaszolt, nyugodtan feküdt. Megfogtam a borotvát, és óvatosan elkezdtem. Meg se szólalt, csak párszor megrándult a combja. Amikor a kényesebb részekre tértem át, figyelmeztettem is:
- Ne mocorogj, nem akarlak megvágni! Jönnek a nagyajkaid!
Megfogadta az intést, a borotválás további része alatt mozdulatlan maradt.
- Kész vagy! Visszaviszed a holmit, letörlöd a habmaradékot, aztán visszajössz a helyedre! – utasítottam, amikor elkészültem.
Fürgén leszállt az asztalról, letérdelt, összeszedte, amit behozott, majd kicsúszott a fürdőbe. Visszaültem a székembe, és a képernyőn figyeltem, mit is csinál. És érdekes dolgot láttam. Úgyhogy mikor már ismét előttem térdelt, miután megköszönte, hogy megborotváltam, megkérdeztem:
- Ég a bőr a pinádon?
- Igen, Úrnőm, egy kicsit.
- Ezért simogattad meg kint magad?
- Ezért, Úrnőm.
Hangján éreztem a csodálkozást, hogy vajon ezt honnan tudom. Megkérdezni persze nem merte.
- És kaptál rá engedélyt? – ez már csattant. – Vagy esetleg parancsot?
- Nem, Úrnőm, egyiket sem – a válasz annál halkabb volt.
- És mi jár azért, ha parancs vagy engedély nélkül teszel valamit?
- Büntetés, Úrnőm – ezt még az előbbinél is halkabban mondta.
- Úgy van! Feküdj hanyatt és tárulkozz ki!
Anita engedelmesen lefeküdt a hideg kőre, széttárta lábait.
- Jobban! Teljesen nyíljon ki a pinád!
Még jobban szétnyitotta combjait, a megfeszülő izmokon látszott, hogy ennél jobban már nem tudja. Nem is kellett, a kisajkak épp eléggé széthúzódtak.
- A csizmasarkamtól kapod a büntetést – közöltem, aztán jobb csizmám tűsarkát óvatosan bevezettem hüvelyébe, és tövig belenyomtam. Előbb néhány felszisszenést hallottam, de amikor kicsit megforgattam benne, már egy halk jajgatást is.
- Nem tetszik? Hátha a másik jobban esik – mondtam, és kihúztam belőle jobb csizmám sarkát, de csak azért, hogy belenyomjam a balét. Amikor ezt is megmozgattam, a jajgatás már hangosabb volt.
- Egyelőre elég. Visszatérdelsz! – mondtam kis idő múlva.
Feltápászkodott, ismét a normális, szabályos módon térdelt. És persze tette, amit kellett.
- Hálásan köszönöm a megérdemelt büntetést, Úrnőm!
- Nyald le magad a csizmámról! – utasítottam.
Kinyújtott nyelvvel, buzgón tisztogatta a bepiszkított részeket. Amikor befejezte, alaposan végigmértem. Mellbimbói, melyek eddig szinte észrevétlenek voltak, most jól láthatóan meredeztek. Ennek pedig két oka lehet.
- Fázol?
- Nem, Úrnőm.
Nem is fázhatott a 26 fokos, légkondicionált teremben.
- Akkor mitől merev a mellbimbód?
- Kicsit felizgatott, Úrnőm, mikor belém nyomta a csizmáját – vallotta be.
- Márpedig ennek ez a jutalma – tettem rá a bimbókra két erős ruhacsipeszt. – Gondolom, a pinád is forró belül.
- Igen, Úrnőm, meglehetősen az – vallotta be.
- Akkor hozzad ide a bárszekrényről a nagy kék termoszt! – utasítottam.
Térden csúszva is gyorsan megjárta a párlépésnyi távolságot.
- Tudod, mi van benne? – kérdeztem, mikor átvettem a szótlanul felém nyújtott tárgyat.
- Csak sejtem, Úrnőm, hogy jég.
- Igen, jég. Pontosabban egy szép nagy jégcsap – kezdtem lecsavarni a termosz tetejét – Mire való?
- Gondolom, azzal kívánja lehűteni a pinámat, Úrnőm.
- Pontosan! Lefekszel, kitárulkozol.
Pillanatok alatt vette fel a kívánt pozíciót.
- Látod, milyen szép vastag? És elég hosszú is – tartottam a szeme elé a hosszú, farokszerű jégdarabot (óvszerbe töltött vizet fagyasztottam meg, mindig van a hűtőmben vagy a termoszban pár belőle). – Most szépen tövig beléd nyomom…
Lassan, fokozatosan nyomtam a jégrudat Anitába. Az első egy-két centit még szótlanul viselte, majd többször is felszisszent, aztán halkan, majd kissé hangosabban jajgatott. Ám azzal, hogy hüvelye elnyelte a rudat (épp ideje volt, már az én kezem is igen fázott), még nem ért véget a dolog.
- És hogyne tudjon kicsúszni, vagy ami elolvad, kicsöpögni… – közöltem, majd a kisajkakat két csipesszel összeszorítottam.
Ez már sok lehetett, mert hangosan sikoltozott a fájdalomtól.
- Hallgass! – szóltam rá, de csak annyit értem el, hogy csendesebben jajgatott. – Ezért a fülsértő üvöltésért a csiklódra is kapsz egyet!
Egy, az eddigieknél is hangosabb sikoly volt a válasz, aztán összeszedte magát, és csendben maradt. Ám miközben parancsomra ismét feltérdelt, láttam, hogy könnyes a szeme, és olykor ajkába harapva tud csak csendben maradni. De csendben maradt, és ezt rosszul tette. Miután már térdelt, és (lehajtott fejjel) csendben várt, jött a “ráadás”.
- Elfelejtettél valamit! Többször is!
- Bocsánatot kérek, Úrnőm! Hálásan köszönöm a csipeszeket és a jeget, amivel megbüntetett – kapott észbe.
- Na és mi a bocsánat feltétele szerinted? – kérdeztem kajánul.
- Egy újabb büntetés, Úrnőm – suttogta Anita.
- Pontosan. Ez az újabb büntetés pedig az, hogy minden csipeszre ráakasztok 15 dekát – vettem elő az apró súlyokat.
Anita persze sziszegett, jajgatott, mikor a súlyok elkezdték húzni. De hamar erőt vett magán, és igyekezett jó rabnőként viselkedni.
- Alázatosan köszönöm, Úrnőm, hogy büntetésével figyelmeztet a kötelességemre.
Látszott rajta, hogy nagyon szenved, nincs hozzászokva ehhez a fajta fájdalomhoz. Amilyen jól tűrte a verést, olyan rosszul viselte a csipeszek és súlyok állandó, és a saját mozgásától folyton megújuló kínját. Az én terveimben azonban még volt egy és más.
- Kapsz egy nyakörvet – csatoltam rá -, méghozzá pórázzal – akasztottam be a vezetőszíjat is.
- Köszönöm, Úrnőm, hogy a kutyája lehetek.
- Négykézlábra! És gyere utánam! De ha meg kell rántsam a pórázt, vagy ha valamelyik súly leér a földre, rávágok a seggedre a szíjjal, megértetted?
- Igenis, Úrnőm!
- Indulás! – álltam fel.
A fürdő felé “természetesen” kétszer is meg kellett Anitát húznom, amiért meg is kapta a pórázzal a verést. És azt sem tudta elkerülni, hogy az egyik súly ne koppanjon hozzá a magas küszöbhöz; ennek jutalma is pórázcsapás volt. A fürdőben a WC előtt álltam meg.
- Térdelj fel!
Anita feltápászkodott. Nem sok időt hagytam neki, jött a következő parancs.
- Hajtsd fel az ülőkét, és ülj a csészére! Kezek hátul!
Pillanatok alatt hajtotta végre az utasítást.
- Tudod, miért a puszta csészén kell ülnöd? – kérdeztem.
- Hogy ezzel is éreztesse velem, Úrnőm, mennyire senki vagyok – jött a válasz.
- Nem egészen. Egyszerűen csak egy magadfajta ócska kis rabkurva nem ülhet arra az ülőkére, amire az Úrnője. Érted?
- Igenis, Úrnőm. Bocsánatot kérek, hogy rosszul fogalmaztam.
- Na jó, ez nem olyan nagy baj. Most egy kicsit leveszem a pinádról a csipeszeket, hogy kifolyhasson belőled az elolvadt jég. És pisilhetsz is – szedtem le a kínzóeszközöket.
Anitát egyáltalán nem zavarta, hogy ezt a meglehetősen intim dolgot most előttem kell végezze. Mikor végzett, ráparancsoltam:
- Térdelj a zuhanytálcába! Jó széles terpeszbe!
Aztán kezébe nyomtam a kézi zuhanyrózsát.
- Öblítsd le alaposan a pinád!
Amit nem mondtam meg, csak akkor vette észre, mikor a vízsugár hozzáért: csak a hidegvizes csapot nyitottam meg, úgyhogy a csőből jéghideg víz jött. Ennek ellenére tényleg alaposan leöblítette magát, csak arcán látszott, milyen kellemetlen dolog történik vele. Amikor úgy véltem, már épp eléggé tiszta, és épp elég hideget kapott, elzártam a vizet, és elélöktem egy elég durva rongyot.
- Töröld szárazra magad! Aztán ülj vissza a WC-re! Kezek hátul, lábak széttéve.
Mire kézbevettem az előbb leszedett csipeszeket, Anita már a kagylón ült.
- Visszateszem rád a csipeszeket – közöltem. – Csak most mindkét kisajkadra külön csipeszt rakok!
A műveletet halk felszisszenések kísérték. Tiltakozni persze nem mert, nem is lett volna értelme, és nem mert hangosan jajgatni sem, csupán így mutatta ki fájdalmát. Amikor végeztem, hátraléptem, majd ráparancsoltam:
- Négykézlábra! Megyünk tovább. De ha megint baj lesz, már kettőt kapsz! Ugye tudod, mire gondolok?
- Igen, Úrnőm. Ha megint meg kell rántsa rossz szukája pórázát, vagy ha megint leér egy súly, már kétszer kegyeskedik majd rávágni a pórázzal a seggemre. És kérem, engedje meg megköszönnöm, hogy méltóztatott engedélyezni, hogy könnyítsek magamon. Azt is köszönöm, hogy ha nem is érdemeltem meg, de rövid időre csökkentette jól megérdemelt fájdalmamat – válaszolta Anita már négykézláb.
- Indulás! – csak ennyi volt a reakcióm.
És mentünk tovább. Talán mondanom sem kell, hogy ezúttal is volt okom fenyítésre. Aztán megérkeztünk a végcélhoz.
- Feltérdelsz! Hátra a kezedet!
Az engedelmesen hátratett csuklókat egy gyors mozdulattal összebilincseltem. Nem túl szorosan, csak épp annyira, hogy ne tudja kihúzni a kezét, tartsa csak hátul. Aztán eléálltam.
- Húzd le a csizmám cipzárját!
Ezt a látszatra egyszerű utasítást persze hátrabilincselt kézzel nem könnyű végrehajtani. Pláne térdelve. Elég sokáig tartott, míg Anitának sikerült úgy szájába venni a húzót, hogy sikerüljön a művelet. De végül sikerült. Persze nem ennyi volt a dolga.
- Bontsd ki a köntösömet! De össze ne nyálazd!
Ez még nehezebb volt. Itt csak az ajkak dolgozhattak, azok is úgy, hogy meg ne nedvesítsék a selymet. Viszont az, hogy selyem, könnyítette kicsit a helyzetet, hiszen könnyebben csúszott. Amikor ez is megvolt, újabb parancsot adtam.
- Hasalj az ágy elé!
Miközben Anita az ágy előtt feküdt, kiléptem a csizmából, ledobtam a köntöst. Aztán ráléptem a fenekére, kicsit rugóztam a puha és mégis kemény félgömbökön, majd végigfeküdtem az ágyon.
- Feltérdelsz, felém fordulsz!
A feltérdelés persze nehezen ment a kezek segítsége nélkül. A felém fordulás már egyszerű volt. Anita szabályos tartásban térdepelt fél lépésre az ágytól. Mellein a csipeszek a súlyokkal a lélegzetvétel ütemében mozogtak, míg az alul levők majdnem mozdulatlanok voltak, csak alig észrevehető himbálózásuk jelezte, hogy a feltérdelésnél bizony komoly táncot jártak.
- Gyere ide! Egész az ágyhoz!
Már ott is volt.
- Csókold végig a combjaimat! Csak a combjaimat, és csókolod! Nem puszilod, nem nyalod, csókolod! – utasítottam. – Térdtől felfelé előbb a jobbat, aztán a balt!
Fölémhajolt, szája hozzáért a térdemhez. Ügyesen csókolt, tényleg csókok voltak. Kezdtem felizgulni. A melléről lógó súlyok finoman súrolták bőrömet. Amikor jobb combom tövéhez ért, egy pillanatra abbahagyta, majd a balt vette kezelésbe. Illetve, egész pontos kifejezéssel élve “szájalásba”. Szóval azt is végigcsókolta térdtől combtőig. Aztán megállt, várt.
- Még egyszer! De lassabban, alaposabban!
Megint a jobb térdemre hajolt. Most lassabban haladt felfelé, nem hagyott ki egyetlen négyzetcentit sem. Majdnem annyi ideig tartott a jobb combomon végigmennie, mint az előbb a kettőn. A balt ugyanezzel a lassúsággal, alapossággal csókolta végig.
- Mehetsz tovább a hasamra!
Megint azok a lassú csókok, csak most a hasamon. Egyre feljebb és feljebb. Aztán megint egy kis várakozás.
- Csókold körbe a mellem!
Lassan haladt először jobb, majd bal mellem alapja körül. Még be sem fejezte a két kört, már meg is kapta a következő parancsot.
- Tovább, egyre szűkülő körökben!
Éreztem, hogy egyre nedvesebb vagyok, és bimbóim kezdenek keményedni.
- Megnyalod és keményre szopod a bimbóimat! De csak az ajkaidat és a nyelved akarom érezni, a fogadat nem!
Nem kellett sokáig dolgozzon, hogy bimbóim kőkeményen meredjenek fel. Jöhet a folytatás!
- Elindulsz visszafelé!
Most kicsit gyorsabban haladt, mint felfelé, de nem bántam. Egyre jobban vártam, hogy OTT érezhessem a száját. A csókok hamar leértek hasam aljára.
- Csókolgasd a Vénusz-dombom!
Engedelmesen borította el csókjaival szőrtelen ágyékomat.
- Nyalogasd meg a nagyajkakat! – tártam széjjelebb lábaimat.
Ügyesen csinálta, finoman, óvatosan, izgatóan.
- Cirógasd meg a kisajkaimat!
Ugyanolyan finoman nyalta azokat is végig. Egyre nedvesebb voltam. Még jobban széttettem lábaimat.
- Körözz a csiklómon!
Anita fürge nyelve azonnal peckemen termett. Remekül csinálta.
- Szopogathatod is, de óvatosan!
Élt az engedéllyel, ajkai közé vette és megszívta. Majd megint a nyelvével simogatta. Egy szívás, egy nyalás… megint egy szívás, megint egy nyalás. És megint. Hát akkor lássuk, milyen ügyes a nyelve!
- Fúrd be a nyelved a hüvelyembe! Amilyen mélyre csak tudod!
Óvatosan tolta szét a kisajkakat, aztán ott volt a hüvelybejáratnál. Sőt, elég hosszú volt a nyelve, elég mélyre be tudott nyalni. És nagyon ügyesen nyalt. Közeledtem a csúcshoz.
- Ez az, csináld csak! Gyorsabban!
Anita nyelve mint egy motolla pörgött. És én egyre bíztattam: – Gyorsabban! Még!
Éreztem, hogy nedvem megállíthatatlanul megindult. Aztán egyszer csak nem éreztem semmit. Csak élveztem és élveztem és élveztem…
Végül aztán magamhoz tértem. Anita még mindig szorgalmasan mozgatta nyelvét, de már nem volt rá szükség.
- Elég, abbahagyhatod! – szóltam rá.
Kiegyenesedett, ismét szabályos tartásban térdelt. Csak kipirosodott bőre meg a kapkodó lihegéstől a mellén táncoló súlyok árulták el, hogy bizony keményen megdolgozott a gyönyörömért.
- Felizgatott, hogy kielégítettél? – kérdeztem tettetett szigorúsággal.
- Igen, Úrnőm. Kérem, büntessen meg, amiért engedélye nélkül merészeltem izgalomba jönni.
Nocsak. Úgy látszik, Andi keményebben fogta, mint gondoltam. De nem baj.
- Megkapod! Tartsd a segged, felkelek!
Gyorsan hasra vágta magát, engedelmesen tartva ülepét, hogy ráléphessek.
- Térdelj fel! – fogtam meg a pórázt már köntösben, de mezítláb. – Utánam!
Térden csúszva követett. Nem lehetett egyszerű hátrabilincselt kézzel. Szándékosan nem siettem. Már nem akartam komolyan büntetni, sőt, tulajdonképpen egyáltalán nem akartam büntetni. Inkább csak irányítani, hozzászoktatni, hogy minden pillanatban engedelmeskednie kell, hogy mindent alá kell rendeljen a kívánságaimnak, még testi vágyait is.
A rövidebb úton mentünk vissza, a fürdő érintése nélkül. Leültem trónszerű székembe, Anita szépen térdelt előttem. Már nem lihegett, szabályosan vette a levegőt.
- Szóval engedély nélkül felizgultál. Ugye tudod, hogy ez súlyos bűn?
- Igen, Úrnőm, tisztában vagyok vele, hogy komoly büntetést érdemlek.
Nyugodtan, de színtelen hangon beszélt. A presszóban megfigyelt, és még a fürdőben, a hálóba indulás előtt is kellemesen csengő szoprán most fakó mezzóvá mélyült. Félt, de igyekezett nem mutatni.
- Ülj a sarkadra. És teljesen szét a térdeket! – utasítottam. Miután megtette, megkérdeztem: – Szeretnél élvezni, kielégülni?
- Ha Úrnőm megengedi.
- Nem ezt kérdeztem!
- Igen, Úrnőm, nagyon szeretnék – vallotta be.
- És ha nem engedem meg?
- Akkor természetesen nem élvezek, Úrnőm.
- Természetesen… De rossz lenne, igaz? – faggattam tovább.
- Nagyon, Úrnőm.
- Nos, Anita! Mivel végeredményben meg vagyok veled elégedve, a következő lesz a büntetésed: itt, előttem térdelve fogod kielégíteni magad. De – emeltem picit fel a hangomat – csak azokat a mozdulatokat teheted, amiket mondok, csak ott és úgy érhetsz a testedhez, ahol és ahogy engedélyezem. A legkisebb eltérés esetén akár a csúcs előtt abbahagyod, és tényleg komoly büntetést kapsz. Megértetted?
- Igen, Úrnőm – csilingelt ismét a hangja. – Köszönöm, amiért büntetésül megjutalmaz.
Felálltam, és mögélépve levettem a bilincset.
- Megdörzsölheted a csuklódat.
Miközben visszaültem, láttam, hogy előbb jobb, majd bal csuklóján végigdörzsöli a bilincs nem túl mély (hiszen nem volt szorosra húzva az acél karperec) nyomát.
- Az ujjaiddal simogasd meg az arcod! Aztán nyaljad végig az ujjhegyeidet!
Miközben ezt csinálta, előrehajoltam, és levettem a melléről a csipeszeket. Két kis felszisszenés jelezte, hogy a vérkeringés megindulása majdnem akkora fájdalmat okozott, mint az elszorítás.
- Indulj el az ujjaiddal lefelé a nyakadon, aztán oldalra! A melledhez nem érsz!
Lassan húzta lefelé kezét, majd kínosan ügyelt rá, hogy kikerülje a melleket, ahogy oldalra tért. Amikor az ujjak a mellbimbó magasságában voltak, kapta az újabb utasítást.
- Simogasd körbe a melleidet! Aztán egyre szűkülő körökben mész rajtuk beljebb. A bimbókhoz meg az udvarhoz még nem érsz hozzá!
Öt-hat spirálkör után a körözés átment koncentrikus körökbe, pár milliméterre a bimbóudvarok szélétől. Anita légzése mélyült, éreztem, hogy így fegyelmezi magát.
- Simogathatod az udvart is. A bimbókat még mindig nem!
Az ujjak óvatosan beljebb csúsztak. Hiába voltak szépek, vékonyak, egy részük így is az udvaron kívüli bőrt simogatta. A bimbók kezdtek kiemelkedni, megkeményedni.
- Most jöhetnek a bimbók, de csak az oldaluk!
Anita simogató ujjai még beljebb csúsztak. Most már hegyük teljesen a bimbóudvaron siklott, miközben oldaluk cirógatta a bimbók oldalát. Az egyre keményebb bimbókét.
- Lehet a hegyét is – engedélyeztem.
Pár mozdulat után a bimbók elérték teljes nagyságukat. Keményen, hetykén meredtek előre.
- Tenyérrel lassan végigsimítod az oldaladat egész a combodig!
Lassan végigcsúsztatta kezét a törzsén.
- Középen vissza, egész a melled aljáig!
A kezek ugyanilyen lassan most felfelé vándoroltak. Az ujjhegyek közt maradt olyan 5-6 centi. Amikor felért, és megállt a mellek alatt, kicsit pihentettem, majd:
- Egészen középen, összekulcsolt ujjakkal le, egész a pinádig!
A lesikló kezek a Vénusz-domb tetejénél álltak meg. Persze nem sokáig.
- Végig a combod tetejét, térdig! Aztán a külső oldalon vissza!
Hogy elérhesse a térdeit, picit előre kellett dőlnie. Aztán amikor visszafelé haladt, megint kiegyenesítette hátát. Amikor a kezek visszaértek, megismételtettem, egy kis változtatással.
- Ugyanígy le, aztán a belső oldalon fel! Csak sokkal lassabban!
A simogató kezek immár csigalassúsággal kúsztak végig a combokon. Lefelé is, felfelé is. Az időnkénti rándulások jelezték, hogy Anita már legszívesebben puncijára tapasztaná kezét, hogy szeretné dörzsölni a csiklóját, szeretné feldugni legalább egy ujját. Ám a korábban Andi által, az elmúlt mintegy két órában általam belenevelt engedelmesség, a masztizás indítása előtt elmondott figyelmeztetésem visszatartották; továbbra is hűen követte parancsaimat. Most például azt, hogy:
- Ujjheggyel megcirógatod a Vénusz-dombod!
Kicsit hagytam, hogy csinálja, aztán tovább csigáztam.
- Oldalt fel a törzseden! Tenyérrel simogatva!
Lassan kezdte, mint aki sajnálja otthagyni a helyet, aztán picit gyorsabban haladt.
- A hüvelyk- és mutatóujjaddal megfogod a bimbóidat és dörzsölöd! – jött a következő vezényszó.
A bimbók bizony kissé ellazultak, amíg a két kéz máshol járt, de most hamar ismét keménnyé váltak. Úgyhogy megint lehetett máshol simogatni…
- Középen lefelé! Tenyérrel, egymásba érő ujjakkal.
Érdekes (vagy nem érdekes) módon a kezek megint gyorsabban siklottak lefelé, mint először. De a Vénusz-domb tetejénél engedelmesen megálltak… remegve, erővel visszatartva.
- Megint a dombod… finoman, lassan!
Lassan csinálta ugyan, de inkább erősen, mint finoman. Már nagyon nehezen tartotta magát, de még nem volt itt az ideje a lazításnak… Levettem a csipeszeket a kisajkakról.
- A középső ujjaidat végighúzod a nagyajkaidon! Le, aztán fel!
Óvatosan, hogy tényleg csak a nagyajkakhoz érjen, teljesítette Anita a parancsot.
- A kisajkak külsőoldalán, ugyanígy!
Ez már egyszerűbb volt, nem kellett vigyáznia. Már nem bírta türtőztetni magát, szaporán kapkodta a levegőt.
- Szeretnéd megérinteni a pecked?
- Nagyon, Úrnőm – jött a rövid válasz, eléggé rekedten.
- Kérjed! – szabadítottam meg az utolsó csipesztől is.
- Kérem, Úrnőm, kegyeskedjen megengedni alázatos rabnőjének, hogy hozzáérhessen a peckéhez!
- Nem bánom, körözhetsz rajta! Egy ujjal!
Boldogan élve az engedéllyel, Anita elkezdte csiklója hegyét simogatni. Látszott, milyen jól esik neki. És miért ne essen még jobban? Kegyes kedvemben voltam.
- Lehet oldalt is! – engedtem meg, majd kisvártatva tovább mentem: – Dörzsölheted két ujjal is.
Már az egész teste reszketett. Sokáig már nem tudta tartani magát, de már csak egy próbatétel volt hátra.
- Jó lenne feldugni az ujjadat a pinádba, igaz?
- Óh, Úrnőm, az csodálatos lenne.
- Szeretnéd?
- Nagyon, Úrnőm – lihegte.
- Akkor kérjed! Szépen!
- Alázatosan kérem, kegyes Úrnőm, engedje meg hitvány rabnőjének, hogy ujját pinájába dughassa.
Ez jó volt, úgyhogy megadtam az engedélyt:
- A középsőt feldughatod. De csak bedugod, nem mozgatod!
A hüvelyben villámgyorsan eltűnő ujj mutatta, milyen nedves is belül. És még mindig nem eresztettem szabadjára Anitát.
- Jó lenne mozgatni, ugye? Vagy inkább még egyet-kettőt bedugni?
- Mindkettő jó lenne, Úrnőm, de ahogy ön jónak látja!
- Kérjed! Nagyon szépen!
- Esedezve kérem, legkegyesebb Úrnőm, méltóztasson megengedni, hogy még egy ujjamat bedughassam a pinámba! Vagy legalább hogy mozgathassam, amelyik már bent van!
- Szebben! Könyörögj!
- Könyörögve, alázatosan esedezem Önhöz, kegyelmes Úrnőm, engedje meg ócska kis rabkurvájának, hogy még egy ujját bedughassa pinájába. De ha ez túl merész kérés lenne, legalább azért könyörgöm, hogy mozgathassam a már bent levőt!
Igen, valami ilyesmit szerettem volna hallani. Tud ez a szuka!
- Jól van, dugd fel a mutatót is!
Mielőtt még meggondolhattam volna magam, már a második ujj is bent volt a hüvelyben. Mozdulatlanul, hisz arra nem adtam engedélyt. De meddig tudja magát tartani vajon?
- Húzd ki őket!
Lassan hitetlenkedve kezdte kihúzni az ujjait. Amikor már félig kint voltak, megkönyörültem.
- Visszateheted. És a gyűrűst is feldughatod!
Ezt persze nem kellett még egyszer mondanom, máris három ujj tűnt el a nedves barlangban. Előredőltem, belemarkoltam Anita hajába, felemeltem a fejét. Szemében egy pillanatra megláttam a vágy és a félelem csillogását. Aztán, ahogy egy jó rabnőnek kell, lesütötte a szemét. Elengedtem, hátradőltem. Kicsit még bizonytalanságban tartottam, aztán…
- Eleresztheted magad! Csinálod, ahogy jólesik!
- Hálásan köszönöm, Úrnőm – suttogta, és megmozdult. Keze elkezdett mocorogni, és miközben három ujja a hüvelyében mozgott, a hüvelyk a csiklót cirógatta. Szabad keze pedig felváltva gyűrte, gyömöszölte, simogatta és izgatta a melleit. Három-négy perc múlva pedig egész teste megfeszült, torkából egy elnyújtott, hosszú áááááááááá tört elő. Aztán elernyedt. Keze lehullt melléről, a másik is kicsúszott puncijából. Lihegve kapkodta a levegőt.
Újabb egy-két perc múlva leborult, megcsókolta lábaimat.
- Hálásan köszönöm, kegyes Úrnőm, hogy engedélyezte számomra a kielégülést.
Nem válaszoltam, csak elhúztam a lábam. Felálltam, Anita továbbra is leborulva térdelt. Kimentem a fürdőbe, gyorsan lemosdottam. Aztán visszamentem, de csak az ajtóból szóltam rá a még mindig leborulva levő Anitára.
- Menj, zuhanyozz le. Használhatod a meleg vizet, és a zöld törülköző a tied. Aztán öltözz fel, és gyere fel a nappaliba.
Otthagytam. A nappaliban persze pontosan láttam, hogy mit csinál. Szigorúan csak zuhanyozott, igaz, elég sokáig. A kis műszer pedig megmutatta, hogy csak 22 fokos vízben. Biztos jobban esett neki a langyos víz, mint a meleg. Amikor elzárta a vizet és a törülközőért nyúlt, a gépen elindítottam a reggel betáplált konyhai programot. Hiába, sokat tud a házvezérlő számítógép. Igaz, sokba is került. De megéri. Anita már öltözködött, és kisvártatva megjelent az ajtóban. Lehajtott fejjel, parancsra várva.
- Gyere, ülj le!
Mereven, szögletesen ereszkedett a fotelbe. Csak a szélén ült, továbbra is lehajtott fejjel.
- Anita, idefent te nem rabnő vagy, és én nem Úrnő. Itt két nő ül egymás mellett. Úgyhogy légy szíves, helyezkedj el kényelmesen és lazíts. Ha dohányzol, nyugodtan gyújts rá, ha szomjas vagy, szólj, hogy inni szeretnél, és általában viselkedj természetesen.
- Köszönöm, de nem dohányzom, és most szomjas sem vagyok – helyezkedett el kényelmesebben. – És ilyenkor hogyan szólítsam?
- Hívj nyugodtan Emesének. És ha jobban esik, tegezz vissza.
- Azt inkább nem, esetleg lent is rászaladna a szám, és arra nincs szükségem, hogy tiszteletlenségért is megbüntessen.
Mióta nem feszengett, fejét sem hajtotta le. Nyugodtan, tényleg természetesen viselkedett.
- Ahogy gondolod. És most áruld el: erre számítottál? Jobbra? Rosszabbra?
- Nem is tudom. Mennyiségben körülbelül erre. Csak más formában. És a végét sem egészen így képzeltem.
Hátradőltem, rágyújtottam.
- Akkor mesélj. Mi volt ismerős, mit nem ismertél, mire számítottál, ami nem történt, hogyan képzelted a végét?
- Az alapszituáció ismerős volt. Arra számítottam, hogy meztelen leszek, hogy térdelnem, térden csúsznom kell. A fenekelés sem volt újdonság. A csipeszek meg a súlyok igen. Mistress Andi sosem használta. Hallottam róla, de nem hittem volna, hogy ennyire fájdalmas. Főleg a csiklómon. Azt hittem, hogy leszakad a mellbimbóm, kiszakad a csiklóm. Jég már volt a hüvelyembe dugva, ha nem is egy ekkora darab, de szabadon kicsöpöghetett. A kezem is volt már hátrabilincselve, voltam már kikötözve is, gúzsbakötve is. Kaptam már mindenhová verést, mindenfélével. És Mistress Andi előszeretettel használta a gyertyát. Egyszer rákötözött az asztalra, és nem is tudom, hány gyertyát folyatott rám. Nyaktól térdig vastagon be voltam borítva viasszal. Egy óránál is többet feküdtem így, aztán Mistress Andi korbáccsal és lovaglópálcával verte le rólam. És a darabokat nekem kellett felszednem. Szétrepültek az egész teremben, úgyhogy az egészet be kellett járnom. Persze térden csúszva. És néhány darabot nem vettem észre, úgyhogy azért külön is kaptam.
Nyelt egyet, majd folytatta.
- Most, amikor megláttam a WC-kagylót, egy pillanatig azt hittem, hogy le akar pisilni. És köszönöm, hogy nem tette.
Elnevettem magam.
- Anita, te odalent is ember vagy, nem pedig WC.
- Igen, de Mistress Andi megtette párszor. Igaz, nem a fürdőben, hanem a… a kínzókamrában. Egyenesen a számba engedte.
Ismertem Andi kínzókamráját. Jól fel volt szerelve (bár nem annyira, mint az enyém, főleg műszaki téren maradt el, eszközeink tárháza szinte azonos volt), és sejtettem, hogy ami esetleg mellément vagy kifolyt, azt bizony felnyalatta Anitával.
- És persze tudtam, hogy nem lesz itt férfi, de azt hittem, hogy iderendelt egy másik rabnőt is, és közösen idomít majd minket – fűzte még hozzá Anita.
- Na és a vége? – kérdeztem, amikor elhallgatott, és ezt nem említette.
- Hát az meglepő volt. Nem az, hogy a számmal kellett kielégítenem, ahhoz hozzászoktam. Inkább az, hogy nem használt segédeszközt. És az is meglepett, hogy végül szabad volt masztiznom. Mistress Andi nagyon ritkán engedte meg. Olykor a rabszolgáját kellett leszopnom, aki aztán megdugott, de sokszor maradtam kielégületlen. És a következő szeánszig még magamhoz sem nyúlhattam.
- Na és milyen volt a maszti? – vetettem közbe.
- Szokatlan. Így még sosem csináltam. Ennyire utasításra, ennyire lassan. De csodálatos volt, nem is emlékszem, mikor élveztem ekkorát masztitól. Még egyszer köszönöm.
Ekkor jelzett a számítógép, hogy lefutott a konyhai program. Felálltam.
- Gyere. Éhes vagyok, és gondolom, te is.
- Igen, az vagyok – ugrott fel -, bár csak most vettem észre, hogy említette.
Átmentünk a konyha étkezőrészébe. Amerikai stílusban rendeztem be, a főzési részt magas pult választja el az étkezőasztaltól, amely két személyre terítve várt ránk.
- Ülj le – mutattam az egyik székre-, hozom az ebédet.
Ebéd közben semleges dolgokról beszélgettünk, bár továbbra is főleg én kérdezgettem Anitát a munkájáról, családjáról. Az ebéd utáni kávémat (Anita csak gyümölcslevet kért) már ismét a nappali asztalkájánál ülve ittam meg, egy cigaretta mellett. Csak ekkor tértem vissza a lent történtekre, pontosabban a folytatásra.
- Anita, a mai délelőtt után kell véglegesen eldöntened, hogy a rabnőm akarsz-e lenni. Nem kell azonnal válaszolnod – emeltem fel a kezemet, amikor láttam, hogy szólni szeretne -, kapsz rá több mint két napot. Most menj el, és ha pozitívan döntesz, akkor kedd délután hatkor jelentkezel ugyanígy, mint ma. Azt előre megmondom, hogy kedden, ha jössz, nem egyedül fogsz szolgálni. Viszont ha nem jössz, akkor többet nem is jöhetsz. Csak egy mentség lehet: ha beteg vagy. Akkor viszont telefonálhatsz, még akár hat előtt két perccel is. És még valamivel tisztában kell lenned: ha ketten vagytok, akkor ki-ki nem csak a saját hibáiért bűnhődik, hanem a másik által elkövetettekért is. Szóval hiába hajtasz végre egy parancsot tökéletesen, ha a másik hibázik, akkor te is büntetést kapsz, méghozzá ugyanazt.
Elnyomtam a cigarettát, felálltam. Az addig szótlanul hallgató Anita is felugrott.
- További jó vasárnapi időtöltést. Szervusz – mondtam, és magára hagytam. Persze a szomszédból hallottam, ahogy kinyitja az ajtót és elmegy.
Kedden izgatottan vártam, hogy jelentkezik-e. Másik rabnőmet háromnegyed hatra rendeltem magamhoz. Mikor már előttem térdepelt, neki is gyorsan elmondtam, mi is fog történni. A véleményét persze nem kérdeztem, csak utasítottam, hogy boruljon le, és várakozzon.
Hat előtt három perccel megszólalt a kapucsengő. Anita állt a kapuban. A távnyitóval beengedtem. Egyenesen lejött, és benyitott a kínzókamrába. Az ajtóban egyetlen pillantással felmérte a helyzetet. Azonnal, utasítás nélkül levetkőzött, letérdelt, majd hozzám csúszott, és ő is elém borult.
Élvezet volt egyszerre dolgozni a két rabnővel. Remekül kiegészítették egymást, és tökéletesen működött a “bármelyik hibázik, mindkettő bűnhődik” elv. Aznap főleg a verés volt műsoron, csattogott a paddle és a bőr paskoló, suhogott a lovaglópálca és a korbács. Persze kaptak csipeszeket is (súlyok nélkül), és kivételesen használtam a ritkán alkalmazott gyertyát is. Végül közösen kellett kielégítsenek, csak a szájukat használva, és gondosan ügyelve, nehogy egymáshoz érjenek. Utána pedig jutalmul egymást juttathatták élvezethez, persze az én instrukcióimat követve, és csak a kezükkel dolgozva.
Anita ma is a rabnőm. Használom egyedül is, Gizivel, a másik rabnőmmel együtt is. Csak egyet nem tudok: Andi hamarosan hazajön. Vajon akkor mit fog Anita csinálni?

Különleges estére készülök: a ruhám megérkezett a szabótól, már csak sminkelnem és öltöznöm kell: fél óra múlva indulunk a partira, ahol férjem és szerelmem a fővendég.
A fésülködőasztalnál ülök: a tükörből egy harmincéves, sötét szemű és hajú, vonzó nő néz vissza. Olyan nő, akire ódivatú szóval társaságban azt szokták mondani: “úrinő”.
Dús, hosszú, hullámos hajamat asszimetrikusan fésülöm: egy gyönyörű, fából készült, épp egyszerűségénél fogva szépséges hajtűvel féloldalasan feltűzöm. Másik oldalon a vállamig omlik le.
Kifestem a szememet, nem divatszínekkel: mély, szürke színnel árnyalom, amely tekintetemet még szebbé teszi.
Rövid fekete ruhába bújok – férjem “apródruhának” nevezte el, nekem a jégtáncosok klasszikus öltözete jut róla az eszembe. Könnyű, vékony, mégis nemes anyag. Felül szorosan a testemhez simul, alul könnyű, egyre szélesedő. A jégtáncoséknál kicsit talán hosszabb – de igazán nem sokkal… Bár a ruha maga fekete, ám a nyakánál, az ujjánál és a ruhaaljnál aranyszínű szegély díszíti. Középen pedig aprócska, háromszögletű gombok díszítik – látszólag legalábbis csupán díszítik. A valóságban azonban tényleg ezek fogják össze: így kétszeresen is könnyű le- és fölvenni. Így, sminkelés után ez különösen nagy előny.

Az estély kitűnően sikerül. A fénypont: férjem főnöke, miután elsorolta a cég eredményeit és kitűnő lehetőségeit, kiemelte, kinek köszönhető legjobban a siker. Párom, aki a százéves múltra tekintő vállalat kereskedelmi igazgatója immár hat éve, elsőként a neki gratuláló vezérigazgatóval, annak fiával, az igazgató általános helyettesével és a marketing igazgatóval koccintott.
Bár semmiféle elkülönülés nem volt megfigyelhető – mindenki beszélgetett és táncolt mindenkivel – a vezetők asztalára nem láthatott rá mindenki. Itt ültünk mi is a férjemmel, és a “krém” már említett tagjaival.
Bár női szenvedéllyel és őszinte szerelemmel szeretem a férjemet nem pedig a sikereiért, be kell valljam, hízelgett a becsvágyamnak ez az este. Büszke és boldog voltam attól, hogy láthattam: nem csupán üzleti eredményeiért, hanem szellemességéért, intelligenciájáért, humoráért is elismerik, tisztelik a vezérigazgató szűkebb köréhez tartozó emberek. Én ebben a társaságban csupán díszlet voltam: megtisztelt és értékelt díszlet, akire jókedvűen, néha akár kéjvágyóan tekintenek, ám jelenléte mindenképpen csupán másodlagos.

A vezetők asztalánál ülünk – férjem épp abbahagyta a beszélgetést a helyettessel. Miközben felém fordul, a zsebébe nyúl, majd ezt mondja:
Menj ki a mosdóba, dugd ezt föl magadnak, és gyere vissza. A bugyidat vedd le, és a kezedben hozd vissza. Négy percet kapsz.
Egy pillanatra eláll a szívverésem. Bár úgy tűnik, különösebben senki sem figyel ránk, biztos vagyok benne, a közelben ülő vezetők hallották a lényeget.
Játszottunk már ilyesmit, durvábbakat is – otthon, vagy olyan helyen, ahol egyikünket sem ismert senki sem. Nem értem, mi a célja, mit tervez. De amint a szemébe nézek, egyetlen dolog teljesen világossá válik: nem viccel. Elvárja, hogy teljesítsem az utasítását.
Az asztal fölött nyújtja át a két golyócskából álló, halk, koccanó hangot adó gésa-golyókat. Gyorsan elveszem – majd fölpattanok, és a gyorsan kimegyek a teremből. Egy pillanatra látni vélem az igazgató és helyettese felém forduló tekintetét. Ez utóbbi gúnyosan, a “vezér” komolyan, elgondolkodva néz rám. Fogalmam sincs, mit, mennyit láttak, hallottak – és vajon most mire gondolhatnak.
Attól tartok, hogy a tétovázásommal máris időt vesztettem. Egy alkalommal voltunk már ebben a hatalmas házban, így tudom, merre van a mosdó – egyáltalán nem közel. Nagyon sietek, hiszen sejtem, hogy nem én leszek az egyetlen, aki várakozik.
Akár szerencsésnek is hihetném magam – ha azért állok sorba, amiért a többiek: “csupán” ketten vannak előttem. Nagyon feszült lehet az arcom, a második ugyanis, egy duci, kedves arcú, negyvenes hölgy előreenged.
Belépek a helyiségbe. Leveszem a bugyimat, majd leguggolok, és megpróbálom feltolni az első golyócskát. Talán az izgalom következtében elég nedves vagyok. Igyekszem gyorsan és csöndben csinálni, azonban a kocogás nagyon hangos. Amikor már bennem van mindkét golyó, valamivel kevésbé hallatszik.
Amikor kilépek az ajtón, a nő döbbenten néz rám. Ellépek mellőle, kezet mosok. A tükörben látom, hogy nem lép be, még mindig engem néz. És van mit bámulni: a bugyimat a kezemben hoztam ki, jól összeszorítva. Ahhoz azonban, hogy kezet mossak, le kell tennem a mosdókagyló szélére. És persze, bár halkabban, de azért hallatszik még mindig a kis játékszerek kotyogása is belőlem.

Iszonyatosan szégyellem magam. Megalázó, nyomasztó helyzet. A tükörben látom, hogy vérvörös az arcom. Gyorsan kezet mosok, felkapom a bugyimat, és sietek vissza a helyemre.

Férjem feláll a jöttömre. Átölel, és a fülembe súgja: Késtél.
Végigsimít a hátamon, a keze rásimul a fenekemre, majd a csípőm ívét követve az ágyékomat simogatja meg. Végül a szoknyám alá nyúl – és váratlanul belecsíp a nagyajkamba. Nem számítottam rá, így akaratlanul felszisszenek.
Fogd be a szád – reccsen rám a hangja. Arrébb mozdul a keze, a másik nagyajkamat csípi meg, de nem engedi el olyan gyorsan, mint az előbb, hanem egyre jobban szorítja. A vállára hajtom a fejem, összeszorítom a fogam, becsukom a szemem, és kapkodom a levegőt. Egyenlőre hangtalanul.
Végre elengedi, szerencsére. Nagyon kevés választott el attól, hogy felkiáltsak a fájdalomtól. Igaz, amikor elengedi, újra olyan érzés, mintha villámgyorsan, nagyon erősen belecsípett volna, de ez az érzés, ha nem is gyorsan, de elmúlik.
Gyere, táncoljunk – szól.
A parkettán kevesen vannak – úgy tűnik, egyre több vendég távozik, lassan vége a partinak. Nem baj, mi táncolni kezdünk. Élvezem a mozgást, ráadásul a golyócskáknak köszönhetően nem csak az izmaim és a lelkem, de testem minden porcikája, különösen a hűvelyem. Férjem egyre erotikusabban mozog, szorosan magához szorít, combját a lábaim közé dugja. Lihegek az izgalomtól, teljesen fel vagyok ajzva – úgy érzem, perceken belül el tudnék élvezni. Szinte alig veszek tudomást a külvilágról, de azt azért érzékelem, hogy átpörget egy másik helyiségbe. Föl sem emelem a fejem a válláról, de azt azért fél szemmel látom, hogy itt nincsenek vendégek, asztalok – bízom benne, hogy szándékosan táncoltunk át ide, és lehetőségünk lesz rá, hogy szerelmeskedjünk. Úgy tűnik, ez egyáltalán nincs ellenére: csókolózni kezdünk tánc közben, majd abbahagyja, ám a keze a fenekemet markolássza, a szoknyát felhajtva – sőt, néha belenyúl a fenekem vágásába, szétválassztja a két félgömböt, ujjai egyre bejjebb csúsznak…
Kérlek, kérlek… megőrülök – nyöszörgöm. Úgy érzem, vitustáncot jár bennem a két kis gésagolyó, combja a puncimat dörzsöli, a keze közben a fenekemet becézgeti.
Nem drágám. Nem így – mondja, furcsán kemény, idegen hangon. Közben újra megmarkolja a fenekemet, nagyon erősen. Felkapom a fejemet, valami nem stimmel.
Eltol magától, a kéz még mindig a fenekemet markolja, szorítja össze. Nem vagyunk egyedül. Kapkodom a fejemet, és döbbenten látom, hogy mögöttem a “vezér” helyettese áll – ijedt tekintetemre sem hagyja abba a tevékenységét, ám most már nem csak a fenekemet markolássza: végigfogdossa, nem is gyengéden, a testemet. De nem csak ő van a szobában: az igazgató is a fiával együtt, és persze a marketinges. És a férjem, a jeges tekintetével, amelyet látva mindig tudom, hogy a hatalmában vagyok, és azt kell tennem, amit mond vagy amit elvár, bármi legyen is az.
Könny gyűlik a szemembe, szaporán pislogok, nem akarok sírni. Nem tudom, mi vár rám, de a legrosszabbtól tartok.

Vetkőzz le – utasít a férjem. Remeg a kezem, nagyon lassan megy.
Hagyd abba – szól rám a vezér hirtelen, olyan hangon, mintha legalábbis undorodna tőlem. Megalázottan engedem le a kezeimet. Átszól a másik terembe, mire az egyik felszolgáló inas jön be – fiatal, érdekes arcú srác, akit észre sem vettem a parti alatt. Nem mintha bármelyik pincérre vetettem volna akár csak egy pillantást is: én csak a kezüket láttam, ahogy elénk nyújtották a pezsgőspoharakat tartalmazó tálcát. Soha a szemébe nem néztem. Most bosszút állhat, úgy tűnik. A vezér megkérdezi, hogy elmentek-e a vendégek, majd az igenlő válasz után utasítja, hogy vetkőztessen le.
Nem állíthatom, hogy a többiek ez alatt mozdulatlanul ülnének és néznének. A férjem érdektelenül lapozgat egy könyvet, mintha jelen sem lenne. A vezér fia viszont mögém lép, fogdos, majd a lábam közé nyúl, és lökdösni kezdi őket, hogy terpeszállásban álljak. Az inasfiú pedig megfogja a ruhámat, és egyetlen mozdulattal szétrepeszti. Szétrepülnek az apró, háromszögletű gombok, az egyik állon találja a marketingest.
Miközben az inas lerángatja rólam a ruhám darabjait, ő hozzám lép, és hirtelen lekever egy pofont.
Ugye nem nevettél? – kérdezi dühösen.
Nem… egyáltalán nem… – dadogom. Iszonyatos zavarban vagyok, önkéntelenül is összezárom a lábaimat. Most lép elém a férjem.
URAM. A válasz az, hogy “nem, uram”. A lábadat pedig nem zárod össze, hacsak valaki arra nem utasít. A pofonért pedig hálás lehetsz – azért, mert nem öltöztél gyorsabban, sokkal jobban ki fogsz kapni. Bár az, hogy elszakadt a ruhád, már önmagában elég nagy büntetés – néz mosolyogva a többiekre. Tudnak valamit, amit én még nem – mert hiszen nyilván nem arra gondol, hogy annyira sajnálnám a ruhát, amelyet, ha nem is olcsón, de pár napon belül újra megvarrathatok.
Szétrakom a lábaimat: fekete melltartóban, combfixben és tűsarkú cipőben állok néhány tetőtől talpig elegánsban üldögélő-áldogáló férfi előtt. Ja igen: még egy hajtűm is van, gyönyörű, fából készült darab. Amelyet a férjem most kihúz a hajamból, és miközben tovább beszél, folyamatosan karcolja vele a bőrömet. Elmondja, hogy elhozott játékszernek – hogy ő nemsokára el fog menni, de amíg itt van, és azután is bárki, bármit tehet velem, én nem ellenkezhetek – hogy nem csak olyan játékokban lesz részem, amit már ismerek, és ne is számítsak rá, hogy itt bárkit is az én élvezetem érdekel – hogy egy ócska kis kurva vagyok, és ennek megfelelően is fognak bánni velem – és hogy mindazért, ami itt történik, hálásnak kell lennem, mert ezt a kitüntető figyelmet meg sem érdemlem.
Mindeközben a mellemen húzza végig a fésűt, egyre erősebben nyomva a bőrömre, majd a hasamon, a combjaimon, hátranyúl és a fenekemen. Itt olyan erős, hogy hangosan felszisszenek. A helyettes lép hozzám, és egy váratlanul előkerült, hajlékony pálcával rásújt a fenekemre.
Férjem halkan megjegyzi:
Ennyit akartam mondani.
Majd finoman ráhelyezi a fésű begörbülő fogait a puncimra. Rémülten felnyögök: Ne… – a következő pillanatban egy újabb csapás a fenekemen. Megremegek tőle, talán csak pár miliméternyit, de előredőlök, hiszen önkéntelenül is húznám el a fenekem. Szeméremdombomat így én magam nyomom a fésűhöz. Becsukom a szemem, remegek. A pálca azonban még egyszer lecsap, még erősebben, és én ismét nem tudok mozdulatlan maradni. A könny kigördül a szememből, igyekszem gyorsan letörölni.
Férjem elveszi a fésűt, a vezér megszólal: Senki nem engedte meg, hogy felemeld a kezed, hogy letöröld a könnyeidet. A legkevésbé sem zavar, ha jajgatsz vagy sírdogálsz, bár persze semmire sem mész vele, sőt, annál több büntetésre számíthatsz. Bár kétlem, hogy ezt az este folyamán figyelembe fogod tudni venni.

Leveszik a melltartómat, bőrbilincset tesznek a bokámra és a csuklómra, majd a szoba egyik sarkában, de nem közvetlenül a fal mellett, terpeszállásban rögzítenek. Az egyik kezemet a fejem fölé emelve kell tartanom, a másik egyenlőre szabadon van. A lábaimat valamilyen rúdhoz rögzítették, mozdítani sem tudom.
A marketinges odalép hozzám, és egyetlen mozdulattal kirántja belőlem a gésa golyókat. Mindenki röhög, amikor megmutatja, hogy úgymond “ragad a nedvességtől”. Simogasd magadat – szól rám ismét a vezér, így egyetlen szabadon maradt kezemmel lassan végigsimítok a testemen – már ahol elérem. Először a nyakamon, aztán lecsúsztatoma melleimre, egyiken, majd másikon húzom végig az ujjaimat, megsimogatom a mellbimbómat, majd a derakamon, csípőmön játszadozom, markolászom a bőrömet, majd a szeméremdombom felé közelítek. Nem tudom, mennyit szabad, ezért nagyon lassan csinálom. A nagyajkaimhoz érek, majd kitérek a combomra, és újra vissza. Senki nem szól rám, hogy hagyjam abba, így folytatom. A megalázott helyzetből adódó izgalom, a fájdalom, és golyók miatt, és mert most simogatom magam, egyre jobban felizgulok.
Az egyik férfi mellém lép, szemellenzőt rak a fejemre, olyan tökéleteset, ami alá egy ici-pici fénysugár sem hatol be. Még a mozdulatai közben sem tudom abbahagyni saját magam izgatását, dörzsölgetem a csiklómat, ujjaim egyre beljebb csúsznak. Valaki váratlanul egy rudat, egy műpéniszt nyom a kezembe.
Dugd be, babám – szól oda alpári hangon a helyettes.
Benyomom a hűvelyembe – éppen megfelelő a méret, egyre gyorsabban mozgatom. Egyszercsak rádöbbenek, hogy a férfiak röhögnek körülöttem, ilyeneket hallok: no lám, hogy szeret baszni – de jól dugja magát a kis kurva – igen, ez a csaj tényleg arra való, hogy jól szétbasszák
A megalázó mondatok még jobban izgatnak, különösen így, hogy nem kell látnom az arcukat. Már csak másodpercek választanak el az elélvezéstől, amikor rámdörren a vezér: Hagyd abba.
Nem tudom azonnal megtenni, de már rántják is ki a kezemből. Remeg az egész testem, könyörögni kezdek.
Baszni szeretnél? – kérdezi az egyikük.
Igen, igen uram – nyöszörgöm.
Nagyon szeretnéd, ha jól megbasznánk, ugye?
Nem is figyelek a többesszámra, csak könyörögve mondogatom az igen, igen-t.
Sor fog rá kerülni – ígéri meg valamelyikük, talán a vezér fia. És folytatja: Most azonban egy kis élményben lesz részed azokon a helyeken, amelyekre olyan kedvesen felhívtad a figyelmünk.
Reszketni kezdek a félelemtől, és nemhiába.
Korbács csap le a mellemre, a hasamra, a csípőmre, a combomra – újra és újra végigjárja azokat a helyeket, amelyeket megsimogattam, talán csak a nyakamat kivéve, és – egyenlőre – a puncimat.
Rámszólnak, hogy mondjam el sorban, milyen testrészeimet simogattam meg. Sorolni kezdem: a mellem, a derekam…
Igen, a melledet nagyon szereted, ha foglalkoznak vele – gúnyolódik a helyettes, és lecsap rá. Ám most már nem a korbáccsal, hanem valami mással, talán a pálcával, vagy inkább egy ostorral. Fájdalmasabb, csípősebb az érzés, ráadásul nagyon sok ütést mér rám. A hasamat nem bántja sokáig, mondván, azzal én sem törődtem sokat – a csípőmet és a combjaimat azonban nem kíméli. Halad a belső combom felé, én pedig egyre jobban vergődök. Valaki mellém lép, és a még szabadon lévő kezemet is rögzíti a fejem felett. Egy kéz végigsimít a szeméremdombomon, lassan halad a csiklóm és a kicsinyke rés felé. Két ujjával hatol belém egyszerre, mégsem okoz túl nagy nehézséget. A hangjából áradó utálattól vagy inkább dühös megvetéstől megrázkódok.
Hogy ez micsoda egy ócska ringyó… egy lovasszázad végigmehetne rajta, és még az utolsó is csúszkálna benne, olyan nedves… – mondja. A hangja alapján talán a helyettes.
A főnök fia selymes, behízelgő hangon szólal meg, de semmivel sem kedvesebben:
Úgy érted, hogy a lovak is?
Felröhögnek, a puncimban nyúlkáló ujjak tovább tapogatóznak, nem is gyengéden. Mintha valami ollózó mozdulatot tenne, talán hogy tágítsa a rést… Felnyögök egy fájdalmasabb mozdulatára.
A következő pillanatban kirántja az ujjait.
Az ostorral? pálcával? (mint később kiderült, egy lovaglóostor volt) kisebb ütéseket mérnek a szeméremdombomra, egyre lejjebb haladva. Nem a fájdalomtól, hanem a félelemtől remegek.
Váratlanul abbahagyják, a férjem hangját hallom.
Leveszzük a szemellenzőt. Nagyon lassan nyisd ki a szemed, világos van.
Valóban leveszik. Szemem csupa könny. Bár kitűnő minőségű sminket használok, tudom, hogy ha rövid időn belül nem lesz vége a tortúrának, menthetetlenül szét fog folyni a szemfestékem. Lassan kinyitom a szemem, tényleg bánt a fény, szinte semmit sem látok.
Miközben lassan hozzászokom a fényhez, férjem közli velem, hogy ő most elmegy. Nem fog visszajönni, ebben ne is reménykedjek – ha a társai rámunnak, egyedül hazajöhetek.
Megrémülök. Ugyan már korábban is mondta, hogy el fog menni, abban reménykedtem, nem gondolja komolyan. Amikor elkezdtek megkínozni, amikor megalázó módon beszéltek rólam, abban reménykedtem, hogy bár ő bocsátott a többiek rendelkezésére, jelenléte egyben annak a biztosítéka, hogy az, amitől a legjobban félek, ami a legjobban megrémít, nem történhet meg. Hiszen ő pontosan tudta, hogy a kisebb fájdalom, egy enyhébb elfenekelés még izgató is a számomra. Amitől viszont rettegek, az az, hogy több ember az akaratomtól, befolyásomtól, női vonzerőmtől függetlenül használja a testemet, a puncimat, vagy bármi mást. A vulgáris kifejezések, a megvető szavak, a megalázó minősítések, bár utólag izgatnak, végtelenül lealáznak, hamarabb kicsordul tőlük a könnyem, mint a fizikai fájdalomtól – ezt azonban úgy gondoltam, kénytelen vagyok elviselni, ez még talán belefér. Azonban eddig, a fogdosáson és a fájdalomokozáson kívül más nem történt. Abban reménykedtem, nem is fog.
Ő azonban hozzám simul, és azt suttogja: Úgy fognak használni, akár a legolcsóbb szajhát, aki beszabadult a matrózok közé. Ne reménykedj, kislány. Vége az úrinősködésnek, ezek a férfiak pontosan tudják, mire való vagy.
Hátat fordít és elmegy. Egy pillanatig döbbenten, hihetetlenül meredek távozó alakjára, majd könyörögni, sikoltozni kezdek: ne menj, maradj, kérlek, könyörgöm, kérlek szépen…
Egy pofon térít magamhoz.

Miközben beszélt hozzám, megigazgatták a lámpákat. Én alig látok valamit, félhomály van, engem azonban beborít a fény: úgy érzem, minden porcikám közszemlére van téve. Olyan helyzetbe vagyok fordítva, aminek köszönhetően egyébként is csak azt látnám “jól”, aki közvetlenül előttem van. A többeket csak halványan, épp csak érzékelem, a periférikus látásom segítségével.
De hát úgysem ezzel foglalkozom.
Az ostorral ugyanis újra kezdik a csapásokat. Újra, ugyanott: a szeméremdombomon, egyre lejjebb. És most egyre erősebben is. Egyszercsak egy átlós csapás éri a puncimat. Felsikoltok, elviselhetetlennek érzem a kínt. Pedig kénytelen vagyok: újra és újra lecsap, ugyanoda. És miközben vergődöm, könyörgöm, miközben folyik a könny a szememből, a körülöttem álló férfiak folyamatosan beszélgetnek, nevetgélnek, kommentálják az eseményeket, biztatják azt, aki éppen üt: erősebben, ne kíméljen, mindjárt elélvez a kis kurva…
Egy hangosabb jajszavamra a vezér megszólal: Nem hallom, mit akarsz?
Kérem, kérem uram, könyörgöm, nem bírom tovább… – sírom el magam.
Azt szeretnéd, hogy hagyjuk abba? – kérdezi nyugodtan, bár kicsit vészjósló hangon. Ám épp ezt nem veszem észre – és talán ha észrevenném se tudnék mást mondani, mint azt, hogy igen, nagyon szeretném…
Rendben – válaszol, és a marketinges azonnal le is ereszti az ostort, arrébb lép. A fiát látom egy pillanatra, a következő pillanatban csak sejtem, hogy leguggolt, mert hirtelen kimondhatatlan fájdalmat érzek, amelyet szinte azonnal követ még egy. Valamit, valamilyen csipeszt rakott a nagyajkaimra és a kisajkaimra – négyszer hasít belém egymás után a fájdalom, a két utolsó rosszabb mindennél, amit eddig éreztem. Remeg a lábam, alig bírok állni már a tűsarkúban, az ostorcsapásoktól sajog a puncim minden pontja – ez azonban borzalmas, kibírhatatlan, minden pillanatban olyan érzés, mintha lángolna. A férjem is összeszorította egyszer-kétszer, de az inkább izgató volt, néha, rövid ideig, fájdalmas. Ez azonban sokkal kegyetlenebb, folyamatosan szorítja, méghozzá rettenetes erővel.
A vezér lép hozzám, erőteljes, hatalmas férfi. Simogatja a bőrömet, és megkérdezi:
Most jobb? Remélem, örülsz, hogy abbamaradtak az ostorcsapások. Ezt a néhány csipeszt igazán gyerekjáték elviselni…
Folyik a könnyem, a szemem alatt összegyűlik a festék.
Megcsókolja a számat, egyre erőteljesebben, határozottabban, keményebben. Közben keze a hasamhoz ér, és tovább halad egyre lejjebb. Remegek, rettegek attól, mi fog történni. Erősen szorítja számat, nyelvemet a szájával, láthatólag élvezi a félelmemet. Ujjai megérkeznek a puncimhoz: lassan játszadozni kezd a csipeszekkel, mintha pici harangocskák lennének. Lökdösi őket, picit meghúzza. Belesikoltok a szájába, és újabb könycseppek futnak végig az arcomon. Ő pedig nem hagyja abba: egyre beljebb fúrja a nyelvét a számba, harapja az ajkaimat, és tovább kínoz a csipeszekkel. Van, amelyiket jobban meghúzza, és hirtelen elereszti, néha meglóbálja egyiket-másikat.
Váratlanul elenged, távolabb húzódik. Egy intésére kioldozzák a kezem és a lábam. Összerogynék, de megtartanak, lassan eresztenek le a földre. Térdre rogyok, ő már ki is nyitotta a sliccét, és egy mozdulattal a torkomig nyomja a farkát. Miközben pokolian fáj a puncim, igyekszem minél hamarabb élvezethez juttatni, remélve, hogy annyival gyorsabban szabadulok meg a csipeszektől.
Miközben szopom, érzem, hogy szándékosan visszafogja magát, viszont mindent elkövet azért, hogy kettőnk közül én mozogja többet – ennek érdekében nem ő dugja mélyebbre bennem a farkát, hanem hirtelen mozdulatokkal néha rárántja a fejem, ami egyrészt még jobban megaláz, másrészt minden, a legapróbb mozdulat is a csipeszek billegésével jár, ami borzalmasan fáj.
Végre, érzem, hogy közelít az elélvezéshez. Biztosra veszem, hogy azt akarja, nyeljem le, ám eltolja a fejem. A következő pillanatban beborítja az arcomat, nyakamat és a hajamat az ondó.
Félrelök, szinte elgurulok, annyira gyenge vagyok, hogy meg sem tudom tartani magam.
Rászól a többiekre, én nem, ők viszont értik, mit akar: újra felállítanak, és megkötöznek. Úgy érzem, nem bírom tovább, de tehetetlen vagyok.

Szeretnéd ha leszednénk a csipeszeket? – kérdezi a vezér fia. Közel áll hozzám, a tekintetében szinte lángol a kéjvágy.
Igen… igen, nagyon szeretném, uram – szipogom.
Hm… mennyire? – folytatja kíméletlenül.
Könyörögni, kérlelni kezdem, mindent elmondok, ami csak az eszembe jut.
Talán azt szeretnéd, ha inkább korbácsolnánk? – kérdezi. Borzalmasan fáj a folyamatos szorítás, így természetesen beleegyezek – úgy érzem, bármit vállalnék, csak ez a fájdalom szűnjön meg.

Végre leszedik a csipeszeket. Alig vártam már, azonban az első pillanatban, mindegyiknél, fölsikoltok a fájdalomtól: a folyamatos szorítás helyett, ahogy újraindul a vérkeringés, most olyan érzést okoz, mintha egy apró, ám nagyon hatékony ostorral csaptak volna rá. Elhallgatok, kapkodom a levegőt, és szinte csodálkozom, hogy a halknak igazán nem mondható sikolyomat nem jutalmazták egy pofonnal.
A vezér fia kezd el ütni – először a korbáccsal, majd, talán mert úgy érzi, nem szenvedek eléggé, az ostorral. Néha, váratlanul, a mellemre csap, egyre jobban körüljárja a mellbimbómat, élvezi, hogy a nem várt hatásra másképp jajdulok fel. Nagyon hirtelen hagyja abba. Az arcát ugyan alig látom, ám a mozdulataiból, a remegéséből rádöbbenek, az elmúlt néhány perc rendkívül felizgatta. Egy hirtelen mozdulattal belém nyomja az ostor vastagabbik végét. Nagyon nedves vagyok, ám ez még így is nagyon erős, felkiáltok. Csak egy pillanatra hátrébblép, végignéz rajtam, majd újra egészen közel, ingje dörzsöli a melkasomat, keze végigcsúszik a testemen, megragadja az ostort, és még mélyebbre döfi. Kapkodva bontja ki a kezemet, lábomat, szinte nem is törődik velem, pedig majdnem összeesek.
A számba nyomja a farkát, közben rámszól:
Nehogy kiejtsd az ostort, de rohadt kurva.
Bólintani próbálok, és nyalogatom, majd szopom a farkát. Közben két férfi, talán a marketinges és a helyettes (a vezér eltűnt valahova) mindent elkövet, hogy fájdalmat okozzon, és egyben elérjék azt, kiejtsem az ostort. Markolgatják a mellemet, megszorítják a mellbimbómat, széthúzzák a lábaimat, belecsípnek a puncimba, a combomba, megpöckölik a mellbimbómat, a csiklómat.
A fiú néhányszor mélyen, a torkomig ledugja a farkát, hogy öklendezni kezdek, majd váratlanul abbahagyja, és kihúzza a számbol. Megránt, rájövök, hogy azt akarja, fordítva térdeljek elé, a fenekemhez kerül. Kirántja a puncimból az ostort, így, megfordítva hatalmas lendülettel rávág a puncimra – feljajdulok, de már közben belém is nyomta a farkát.
A marketinges lép elém, és a számba dugja a farkát. Egyetlen pillanatra sem pihenhetek, mindkét oldalról egyszerre dugnak. És persze közben tovább beszélnek arról, mekkora ribanc vagyok. “Csak arra való, hogy szétbasszák” – mondja valamelyikük, és ezt elemezgetik tovább. “Egy ilyen nővel ezt kell csinálni, ráhúzni minden faszra” – jegyzi meg valamelyikük. Miközben kicsordul a könnyem, döbbenten veszem észre, hogy egyre jobban remeg a testem, és nem csak a fáradtságtól: minden kín ellenére, miközben két férfi kefél két oldalról, egy harmadik pedig folyamatosan csipkedi, markolássza a testemet, ismét közel állok az elélvezéshez.
A fiatal srác végez hamarabb, természetesen sokkal gyorsabban, mint ahogy én eljutnék a csúcsra. Nem élvez belém, kirántja a farkát, és végigspricceli a testemet. Az arcomra már rég rászáradt az ondó, most már a fenekem, hátam is csupa ragacs…
A marketinges is kihúzza a farkát a számból, hanyatt fekszik, és int, hogy üljek rá, szembe vele. A vezér helyettese terpeszállásban föléáll, és a számba dugja a farkát. Már a mozdulattól is hányingerem van, úgy érzem, nem bírom tovább. Tiltakozni azonban nincs lehetőségem, a számba nyomja a farkát, és nem is bízza rám a mozgást: megfogja a fejemet, és rá-ráhúz a farkára.
A vezér fia mellém térdel. Nem fogdos, nem alkalmaz újabb fogásokat. Egyszerűen csak közel hajol a fülemhez, és halkan, de a legocsmányabb, legmegalázóbb hangon kommentálja az eseményeket. Elmond mindennek: fasszopó ribancnak, akinek megtiszteltetés, ha valaki arra érdemesíti a száját, hogy beleélvez, huszadrangú kis ringyónak, mocskos kurvának, aki csak arra jó, hogy minden lyukat betömjenek rajta. Egy hónapig csak terpeszállásban fogsz tudni menni, mire itt végzünk – sugdossa.
Lassan beindul a keze: a hátamat simogatja, a fenekemet markolássza, belenyúl a végbélnyílásomba. És persze tovább folytatja, ám néha nem csak halkan, a fülembe, hanem a többieknek is. Az inasnak szól oda: Láttál már ekkora kurvát?
Nem is tudtam, hogy ő is itt van, újra, vagy még mindig. A srác persze helyesel: nem, soha.
Hát persze, ilyen ócska kis ringyó csak gazdag nők között található – komentálja a vezér fia. – Persze te nem is vagy igazán gazdag, csak addig baszattad magad, amíg megtaláltad a leggazdagabbat, ugye?
Tiltakoznék, de erre nincs lehetőségem, a helyettes folyamatosan rángatja a fejemet, néha szinte fuldoklom.
Persze Tamást nem lehet átvágni – mondja a férjemről – ő pontosan tudja, mire való vagy. Ezt a baszást biztos nem felejted el egy darabig. Amikorra meg mégis, majd felújítjuk. Bár kétlem, hogy legközelebb hajlandó lennélek én megbaszni téged, vagy bárki közülünk – suttogja, és tövig nyomja az ujját a fenekemben – kiállítást kéne rendezni, ahol bemutatjuk az ország legócskább ringyóját. Akit kedvezményes belépti díjért bárki megbaszhat, bármelyik lyukon…
Ebben a pillanatban, amikor ezt kimondja, hatalmasat élvezek: összerándul a hűvelyizmom, végigfut rajtam a remegés, lihegek, majdnem összerogyok.
A fiú hatalmasat nevet, úgy tűnik, nem is tudja egykönnyen abbahagyni. Borzalmasan szégyellem magam, de még csak az arcomat sem takarhatom el. A helyettes is elélvez a következő pillanatban, és persze ő is beborít spermával…
Abban a pillanatban, amint ellép előlem, a vezér fia előrenyom, a marketinges megragadja a melleimet, és csavargatni, szorítani kezdi. Mire felfognám, mi történik, valaki beléhatol a fenekembe. Bármennyire is nyúlkált belém már az ujjával, az első pillanatban, sőt utána is egy ideig, nagyon fáj. Vergődöm a kétféle kíntól, ami a mellemet éri és ami a fenekemet, de nincs menekvés.

A marketinges élvez el előbb, de nem mozdul, nem húzza ki magát belőlem, nem is nagyon tudná – megvárja, amíg a mögöttem álló férfi elélvez. Az elém lép – ekkor látom csak, hogy nem a vezér fia volt, hanem az felszolgáló srác. Jó volt, ringyó? – kérdezi tökéletesen azzal a hangsúllyal, ahogy a pezsgőt kínálta oda jópár órával korábban. Kedvesen, udvariasan. Csak éppen most ez a kedvesség, udvariasság egy gúnyos mosoly kíséretében megalázóbb, mit sok vulgáris kifejezés.
Mindketten arrébb lépnek, és – nem durván, de fellöknek: hanyatt fekszem a szőnyegen, a testem csupa piros csík és fehéres sperma.
A vezérigazgató hangját hallom. Fogalmam sincs, mikor jöhetett vissza. A marketinges és a helyettes elmennek, vagy legalábbis eltűnnek a látószögemből.
A vezér az egyik fotelba ül, mellette kisasztal, a fia az asztalka másik oldalán, szintén egy fotelban. A pincér tálcán italokat, poharakat hoz nekik. A vezér rámszól, menjek oda – egy intéséből ráébredek, természetesen négykézláb, szinte a földön csúszva kell ezt megtennem. Fordulj meg – szól rám, majd amikor megteszem, váratlanul puszta kézzel hatalmasat csak a fenekemre. A következő pillanatban pedig belémnyúl, a végbélnyílásomba.
Megbaszták a segged, ugye, te kis ribanc? – kérdezi, de nem vár feleletet, folytatja – De nem eléggé. No nem baj…
Elkezd belémtolni valamit – nyilván egy műpéniszt, ami azonban nagyobb, mint az inas farka volt. Könyörögni kezdek, nem bírom, nagyon fáj, kérem, kérem, széthasadok, könyörgöm…
Nem hatja meg, oda sem figyel. Amikor eléggé betolta, kiderül, valami szíj is tartozik hozzá, rögzíti a derekamon: mintha egy böröv lenne rajtam, és egy tanga, aminek a közepéből kiáll egy farok, közvetlenül a fenekembe.
Állj föl – szól, majd: Térdelj le! Mássz körbe! Különböző utasításokat ad, térden csúszok, négykézláb mászok, egyre kínosabban érzem magam, még mindezek után is.
Micsoda zilált egy kurva ez, egy műfasszal a seggében… – szólal meg unottan a fia.
Már csak a pinájába kellene egy – teszi hozzá.
Lesz ott más is – mondja az apa.
Majd rámszól, töltsek italt. Amikor elkezdem önteni, kivesz egy jégkockát, végigsimítja a szeméremdombomon majd belenyomja a puncimba.
Remegek, de tudom, nem hibázhatok. Fáj és borzasztóan hideg, de egyre azon igyekszem, hogy ne hangoskodjak, jajgassak, és véletlenül se öntsem mellé az italt. A szememből azonban újra csak kicsordul a könny.
Ne bőgj, úristen, ne bőgj már megint, te szajha – kiált rám a fiú, és belemarkol a puncimba, megszorítja a csiklómat.
Miután megitták az italt, a pincér által behozott hidegtálhoz fordulnak. A fiú int, a felszolgáló elém tartja a tálcát.
Szépen, sorban… – mondja roppant udvarias hangon a vezér.
Remegő kézzel nyúlok a tányérhoz, leemelek egy spárgát, majd magamba dugom.
Keféld is magad egy kicsit – szól rám a fiú.
Megteszem, majd egy intésükre cserélek, most egy sárgarépáért nyúlok. Amikor kivenném, rámszólnak: Olyan egyedül van… így kiveszek még egyet, szerencsére nem túl vastagok, és azt is betolom a puncimba. Na még egyet – mondja a vezér, de úgy érzem, többet nem bírok. Felemelem a következőt, próbálom betuszkolni, halkan megszólalok: Nem megy…
Rászólnak a pincérfiúra, segítsen nekem, ha már ilyen ügyetlen vagyok. Ő nemsokat teketóriázik: egy hirtelen mozdulattal beljebb döfi. Állok, remegő lábakkal, a puncimból meredező három répácskával.
Csukd össze a lábad – szól a vezér. Majd kezdődik újra a utasítgatás: sétálnom kell, legugolnom, négykézlább mennem, és mindezt úgy, hogy közben nem csúsznak ki. Végül a vezér fia maga elé állít. Sorban kiveszi a répákat, majd egyesével újra berakja, plusz levesz egyet a tálról, és azt is melléjük erőlteti. Egyre jobban fáj, bár elég jól tágulok. Újra kiveszi őket, és most kettessével tolja be. Majd a következő alkalommal a négyet egyszerre próbálja benyomni – nem nagyon megy, de azért sikerül, igaz, hogy jajgatok közben, de ezt érdeklődve hallgatja. Amikor benn vannak, játszani kezd velük, mozgatja őket, próbálja beljebb tologatni, szétfeszít kettőt-kettőt. A vezér félrebillent fejjel, kíváncsi tekintettel figyel. Szeme ugrál a puncim és az arcom között, lesi, hogy milyen arcot vágok, hogyan viselem.
Végre abbahagyja. Kivehetem a répákat, bedughatok egy póréhagymát. Ez nagyon tetszik nekik, mindketten hatalmasat röhögnek. A fiú gyorsan leszedi rólam a bőrszíjakat, így “csak” a műpénisz marad bennem, és a puncimban a póréhagyma. Le kell térdelnem, és kinyomnom a fenekemet. A két “műtárgy” kétfelé áll belőlem. Játszanak vele, kihúzzák, beljebb tolják, fel-le mozgatják. Végül kiveszik a póréhagymát, és a helyére egy hatalmas, talán műanyag műfaszt nyomnak be, a számba szintén egy fekete színű műpénisz kerül. Nagyon fáj, de nem kímélnek. És a játék folyik tovább, a vezér fiának megjegyzéseitől kísérve. “Itt látható egy igazi faszgyűjtemény”. “Multifunkciós kurva” és társai…
Intenek a pincérnek, aki behívja a marketingest és a helyettest, akik láthatólag eddig tisztálkodtak. Nagyon jót szórakoznak a látványon: egy csupa-ondó, szétbaszott meztelen kis kurva, akiből mindenhonnan egy-egy fekete műfasz áll ki…
Gyere – int a vezér. Természetesen semmit nem vehetek ki, sőt, rámszól, hogy ha valami ki akarna csúszni, nyomjam vissza. Kimegyünk a félhomályos helyiségből, át a nagyterembe, ahol az ünnepség folyt. Most persze üres, de fényárban úszik. Önkéntelenül magam elé kapom a kezem, erre megfordul, és mintha azon aggódna, hogy kicsúszott valami, erőteljesen beljebb nyomja a puncimba és a fenekembe a két rudat.
Több helyiségen is át kell menni, végre megérkezünk oda, ahol a kabátokat hagytuk. A felszolgáló fiú hozza a kisestélyimet, rámadja. Így az igazi – röhög a vezér, amikor végignéz rajtam. Igen: egy gyönyörű kisestyélyiben vagyok, a combfixem elszakadva, a ruha végighasítva, össze sem lehet gombolni, a bőröm csupa ondó, a hajam is ragacsos, és még mindig….
Olyan igazi ócska kurvának látszol ezekkel a faszokkal a pinádban, a seggedben és a szádban…
mondja a vezér.
Továbbmegyünk, le a garázsba. A vezér kirántja belőlem a műfarkakat, a számból is kiveszi, majd mindegyiket odaadja, nyalogassam le.
A felszolgáló kinyitja nekem a kocsiajtót, a vezér megszólal.
Egy vicces történetben egy lány ráül a sebváltóra. Mindig kíváncsi voltam, valójában ez hogy néz ki. Megmutatnád?
Nincs sok választásom. Odacsúszok a két ülés közé, és agyonhasznált puncimmal ráülök a sebességváltóra. Nagyon nagy, így nem könnyű beleülni, ráadásul nagyon kényelmetlen is, alig bírom tartani magam.
Végül rámszól, hogy szálljak ki. Naná, hogy nem visznek haza kocsival. Amikor felemelkedek, hangosat cuppan a puncim, meghallják, jót röhögnek.

Kimegyünk a házból, a pincérfiú egy várakozó taxihoz lép, kinyitja nekem az ajtót.
A vezér már nincs sehol. Én pedig beülök a taxis mellém, aki döbbenten néz végig rajtam.

Reggel értem jön, jóval korábban, mint ahogy fel szoktam kelni. Kioldoz, majd utasít, hogy taxival menjek dolgozni, és otthagy. A csuklómon kötélnyomok, bár nem volt szorosra húzva – épp csak annyira, hogy a kezem már ne férjen ki rajta. A bokámon szintén.

Délelőtt rengeteg munka. Fel-alá szaladgálok, a postabontás után azokkal a feladatokkal indítok, amelyeket valamelyik munkatársammal kell megbeszélni, egyeztetni, mert sejtem, nekem túlóráznom kell, őrájuk viszont fél hat után nem nagyon számíthatok. Negyed óra alatt megebédelek, majd kettő után nekilátok az adminisztratív feladatok befejezésének. Három körül rámszól a főnököm, hogy készüljek, elmegyünk valahova.
Újra az ő autójába ülünk, nemsokára rájövök, hogy vagy a városhatárra, vagy valahová a városon kívülre megyünk. Mobiltelefont vesz elő, olaszul beszél valakivel, hosszan és jókedvűen. Amikor leteszi, lefordulunk az útról: egy ruházati nagykereskedelmi cégnél vagyunk.
Szexi, rövid, ám mégis elegáns kosztümöket, miniruhákat válogatunk. Mindegyiket fel kell próbálnom, és mindegyiket meg is nézi rajtam. Amikor befejezi a válogatást – hiszen természetesen kizárólag az ő ízlése dönt – továbbmegyünk a fehérnemű osztályra. Itt is a szexisebb darabokat nézi, kiválaszt néhány érdekes bugyit, melltartót, harisnyatartót, majd beterel a próbafülkébe. Miután megállapította, hogy a két vékony textilcsíkocskából álló tanga, és egy alig valamivel nagyobb anyagmennyiséggel rendelkező, alul két lyukkal ellátott bugyi megfelel, rámszól: “A tangát dugd be a fenekedbe, a bugyit a pinádba.”
Eszembe sem jut tiltakozni, de elképedek. Ha ezt így viszem ki, az lopás, arról nem is beszélve, hogy elég hülye érzés. A puncimmal kezdem, az viszonylag könnyen megy, a fenekembe már nehezebben tudom betolni a tangát. Ha nehezen is, de sikerül. Rendes bugyi persze nincs rajtam, így egy miniruhában, a testemben két fehérneművel lépünk ki a próbafülke ajtaján. Teljesen pucérnak érzem magam, és mellesleg úgy, mintha terpeszben lépkednék.
A pénztárnál kifizetjük a kosztümöket és a többi fehérneműt. Ám ahogy továbblépünk, egy medvekülsejű, fájdalmasan jóképű, fekete hajű és szemű biztonsági őr lép hozzánk, és végtelenül udvariasan invitál, ugyan jönnénk már be egy ellenőrzésre.

A biztonsági irodában két másik fickó vár ránk, komoly, érdeklődő arccal. A biztonsági vezető, aki bekísért minket, megkérdezi a főnökömet, együtt vagyunk-e.
“Elhoztam a kolléganőmet vásárolgatni, ha így érti, természetesen együtt vagyunk.”
A biztonsági őr, még mindig udvariasan, a tudomásunkra hozza, hogy lopás gyanúja merült fel, ezért szeretnének megmotozni. Mármint engem. A főnököm hozzájárul. Engem nem is kérdeznek meg, amire csak abban a pillanatban döbbenek rá, amikor a férfi a fejem fölé löki a karomat, és módszeresen végigtapogatja minden porcikámat.
Gyanús a szituáció. Valahogy nem így képzelek el egy motozást, ráadásul a férfinek olyan olaszos az arca, amennyire csak lehet – bár kitűnően beszél magyarul, valahogy nem tudom kiverni a fejemből az olasz nyelvű mobiltelefonos beszélgetést.
A hangja kirángat a gondolataimból.
“Sajnos meg kell kérnem, hogy vetkőzzön le.”
Segélykérően nézek a főnökömre, aki úgy néz rám, mintha most látna először, és nem is tetszene különösebben a látvány. A ruhámhoz érek, de folyamatosan őt figyelem.
“Csináld már – csattan föl – nem fogok rád órákig várni. Ha nem nyúltál le semmit, úgysem lesz semmi gond.”

Leveszem a ruhákat. Ebben a pillanatban még semmi sem látszik, de biztos vagyok benne, hogy rövidesen rá fognak jönni, mi az ábra. Zavartan álldogálok a szandálomban, anyaszült meztelenül, összeszorított lábakkal. A pasas elém lép, megfog a derekamnál, megfordít. A lábujjaimat bűvölöm, miközben újra maga felé fordít.
Nos, nincs magánál semmi? – kérdezi tárgyilagosan, érdeklődve.
Biztos vagyok benne, hogy mindent tud. Felnézek. A két másik biztonsági őr közül az egyik rajtam legelteti a szemét, egyre vidámabban, a másik egy asztalon matat, nyomógombokkal van elfoglalva – mintha a világon sem lennénk.
Tedd szét a lábad – szólít fel, majd amikor megteszem, lassan közéjük nyúl. Ujja behatol a puncimba, rátalál a bugyira, és végtelenül lassan elkezdi húzni. A másik férfi tekintete odatapad.
Talán percekig is eltart, mire kihúzza. A textil dörzsölése és a szituáció egyre megalázóbb módja persze szexuálisan felizgat, de az idegességtől és a szégyentől remegni kezdek.
A nedves bugyit az arcomba nyomja.
“Ez micsoda?”
Bocsásson meg… – nyöszörgöm.
Fordulj meg – dörren rám, majd meglöki a hátamat. Előrehajlok.
Ugyanaz a procedúra, mint az előbb, csak most a fenekemből húzza elő a bugyit.
Amikor újra szemben állok vele, megmarkolja a mellemet, és éles hangon megjegyzi: “Ez aztán a tárgyi bizonyíték. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha így várjuk meg a rendőrséget, fog nekik tetszeni a módszer is, a látvány is.”
A képernyővel és nyomógombokkal bíbelődő biztonságis erre fordul vissza.
Hé, miből maradtam ki? – kérdezi, mintha nem lett volna jelen, és nyilván nem hallott volna mindent.
A társa felvilágosítja, ám ez nem elég.
“Figyelj, nekem ezt látni kell. Meg szerintem a rendőröknek is jobb, ha az eredeti tényállást mutatjuk meg…”
Vigyorog, mint a vadalma.
“Nos, kislány? Azt hiszem, ezt a kérést igazán értékelhetjük. Ha már úgyis annyira szereti kitömni a punciját lopott holmikkal, azt hiszem, igazán megismételhetné a kollégám kedvéért…”
A kezembe nyomja a bugyikat, és várakozásteljesen néz.
Könnyek csorognak végig az arcomon, ki tudja hanyadszor már, huszonnégy órán belül.
Sokkal nehezebben megy a bugyik elhelyezése, mint pár perccel ezelőtt, ám végül, ha remegő kézzel is, feltolom mindkettőt.
Majd állok előttük, megalázva, szégyenkezve, és még véletlenül sem szólalnának meg percekig. Végül a az egyik srác röhögni kezd: Oltári kis kurva. Gyere csak ide.
Szétterpeszti a lábát, ahogy a székben ül, és lehúzza a sliccét. A biztonsági őrök vezetője meglök, így hát odatérdelek, és szopni kezdem. A következő pillanatban a hátam mögött álló férfi kihúzza a fenekemből a bugyit, helyére az ujját dugja, de csak pár pillanatra, majd a puncimból is kiveszi, és egy másik ujját oda is bedugja.
“Basszus, ez tényleg csupa lucsok” – jegyzi meg.
A székben ülő férfinak pár pillanat múlva megkeményedik a farka, ekkor rászólnak: “Oké, nekünk is hagyj valamit.”
A férfi eltolja a fejemet, és megkérdezi: “Szeretnéd őket is leszopni?”
Amit csak akarnak… – nyögöm.
A másik biztonsági őr a földre fekszik, és rámszól: csücsülj csak ide, ribanc. Fölétérdelek, és ráülök a farkára. A székben ülő föláll, és odalép – már nyomja is vissza a farkát a számba. Miközben a fekvő férfi farkán lovagolok, ő a számat dugja. Ám ez sem elég, egyszercsak érzem, hogy a vezető mögém lép, és újra a fenekemhez ér. Elrántom a fejemet, és könyörögni kezdek: “Ezt ne, kérem, a fenekemet ne…”
Úgy érzem, két faszt, sőt, hármat egyszerűen nem bírok ki. Azonban nincs kegyelem: a felettem álló elkapja a fejemet, és most már kímélet nélkül rángatja, húzza rá a farkára. Az olaszos külsejű férfi pedig behatol a fenekembe, miközben a másik a puncimat döfködi.
Ez így nagyon sok, fáj, kényelmetlen. Fél szemmel észreveszem a főnökömet: mosolyogva, megvetően néz. Odalép hozzám, a fülembe suttog: “Ez kell neked, te kis kurva. Alig vártad, hogy végre szétbasszanak, ahogy megérdemled. Ugye milyen jó? Élvezed, hogy röhögnek rajtad, hogy egy ócska ringyónak tartanak, akit bármikor meg lehet dugni, mert másra nem is való… Szereted, amikor mindegyik testnyílásodat arra használják, amire egyedül való.. a szádat, a seggedet, a pinádat… Tegnap óta arra vársz, hogy valaki megbasszon, most végre megkaptad, nem panaszkodhatsz…”

Kezével szétmázolja a könnyeket az arcomon. Az előttem álló férfi mozgásán, rángatózásán érzem, hogy mindjárt elélvez, alulról viszont mindkettő változatlanul feszít és döfköd. És ahogy a főnököm mondja, mondja, hogy mekkora ribanc vagyok, hogy mennyire azt kapom, ami nekem jár, és mennyire boldog lehetek, amiért végre megbasszák a pinámat-seggemet, önmagam számára is váratlanul, hirtelen elélvezek.
Úgy jön az orgazmus, mint valami lávaömlés: nem voltam rá fölkészülve, a megalázó események és a főnököm mondatai, a kiszolgáltatottság, a fájdalom, a három farok ahogy nyomja-szaggatja a testemet… összerándulok, lüktet minden porcikám.
A következő pillanatban a számba élvez a férfi, az utolsó cseppig belémnyomja, majd otthagy.
Az élvezés után egy ideig még jól érzem magam, azonban a fenekemnek egyre rosszabb érzés a folyamatos döfködés. Nem is fájdalom, inkább kényelmetlen, furcsa, kínos, szabadulni szeretnék, de semmi lehetőségem nincs rá. Nemsokára azonban elélveznek, és abbahagyják.
A vezető a földre lök, majd felrántja a nadrágját.

Mindhárman leülnek, és csak bámulnak rám. Kikészültem: úgy érzem, mozdulni sem tudok, és soha többé nem kívánom a szexet. Váratlanul feláll a főnököm, és hozzám lép. Felemeli a fejem, és megkérdezi: “Elélveztél, ribanc?”
“Igen, uram…”
“Most azt hiszed, ennél többre nem vagy képes. Hadd mutassak neked valamit.”
Felránt, az egyik székbe ültet. A biztonsági vezető hátul bilincset rak a kezemre, a főnököm elém ül, és simogatni kezdi a puncimat, majd két ujjal belém nyúl. Húzza-vonja a kezét, belülről és kívülről simogat, először két, majd három ujjal. Ez már kicsit sok, még így dugás után is. A biztonsági vezető simogatni kezdi a mellemet, megcsókolja a mellemet, a nyakamat – annyira izgató, hogy önkéntelenül a számat nyújtom felé, ezt azonban majdnem durva mozdulattal eltolja. Hát persze, most élveztek bele. Ám a simogatást, cirógatást, a csókokat nem hagyja abba. A főnököm lassan negyedik ujját is belém nyomja. Feljajdulok, ez nagyon sok, nagyon vastag, nem bírom elviselni. Nyöszörögni, majd könyörögni kezdek, kérlelem, ezt ne, hagyja abba, nagyon fáj. Esze ágában sincs, folyamatosan mozgatja a négy ujját, és közben a másik kezével kívülről símogatja a puncimat. Egyre izgatóbb és egyre fájdalmasabb. Folyamatosan könyörgök és jajgatok, ám közben rettenetesen felizgat. Egyre beljebb nyomja a kezét, már nem csak az összeszorított ujjai hatolnak belém, hanem a bütykeit is nymja belém, a hüvelykujjával együtt. Felsikoltok, hangosan kiabálok, ordítva könyörgök, hogy hagyja abba, nem bírom, kérlelem, újra: bármit, bármit, csak ezt ne.
Felgyorsul a simogatása, a másik férfi is egyre jobban kényezteti a mellemet, mellbimbómat, a főnököm másik keze megállás nélkül játszik a puncimmal, és miközben ömlik a könnyem, nem sírdogálok, most valóban zokogok, és a zokogás kellős közepén lüktetni kezd a puncim, és valami artikulálatlan üvöltés tör elő belőlem a jajgatás és a könyörgés közben. Élvezek, hatalmasat, levegőt sem kapok közben néha, lihegek és zihálok, és dobálom magam a széken, a könnyem pedig nem akar elállni.
Lassan kihúzza a kezét, de nem teljesen, rásimítja az ujjait a puncimra, az utolsó kis lüktetésig ott-tartja. Számolatlanul nyöszörgöm el neki a köszönömöt.

Tíz éve vagyunk házasok Andival. A szexuális életünk még mindig elég jó, mindketten 30 – asok vagyunk.
Mindketten egy különleges vágyat hordoztunk magunkban: befogadni harmadiknak egy férfit szeretkezésünkbe. Tudom, furcsán hangzik, de ha belegondolunk: nővel sokszor voltam már, egy férfit viszont még soha nem érintettem meg. És párom is ezt találja izgatónak. Szex közben sokat beszélgetünk erről, nagyon felizgat mindkettőnket.
Tavaly végre sikerült összehoznunk. Párizsban nyaraltunk.
A szálloda koktélbárja nagyszerű területnek tűnt arra, hogy becserkésszünk valakit. Végül is nyaralunk, nem? Andi feszes miniruhácskát vett fel, amely alaposan kiemelte asszonyos farát és méretes kebleit. Szőke rövid haja pedig arcának szépségét mutatta. Magára hagytam a bárpultnál, megegyezvén: majd egy fél óra múlva visszamegyek, hátha addig sikerül valakivel összejönnie. Nem kellett csalódnom páromban: sugárzó szexualitása megtette a magáét: mire visszatértem, már nem magányosan iszogatott. Mellette agy nagydarab fekete fiatalember, és már messziről látszott, hogy nem csak az ismerkedő – közelségben vannak, hanem erősen fűzi szívem hölgyét. Elfogott az izgalom és a reménykedés. A fiatalember szintén 30 – as lehetett, de ezen kívül nem sokban hasonlított hozzám, esetleg magasságban. Szürke öltönye boltozatos mellkast takart, alaposan ki lehetett gyúrva, sehol egy csepp felesleg rajta, ellentétben az én enyhe pocakommal, és átlagos testemmel. Fel volt már készítve, mert odaérkezésemet és bemutatkozásomat nem kísérte meglepetés, ellenkezőleg, kissé szemtelen módon Andi derekára tette a kezét, amolyan birtokló – módon. Annyira persze ez nem zavart, mi akartuk a játékot, de azért valami megmozdult bennem, ahogyan feleségem csillogó szemmel nézett a jóképű néger srácra. Ő is bemutatkozott, Henry – nek hívták, és üzletemberként tevékenykedett. Rendeltem még egy kört, és felhorgadó vággyal figyeltem, hogy keze már lejjebb csúszott, nejem szoknyácskája alá, aki ellenkezés hlyett széjjelebb csúsztatta a lábait, és kissé rekedten törte tovább az angolt. (Mivel franciául nem tudunk, csak franciázni…)
Külső szemlélő számára ők egy párnak tűntek, és én voltam az idegen, a gondolattól pedig erős vértolulás indult meg az altestem irányába. Szerencsére nem sokan voltak a bárban, így nem láthatták, ahogy Henry kivette kezét párom szoknyája alól, és vastag lucskos újját felkínálja Andinak, aki behunyt szemmel szopogatta le róla saját levét. Vadító pillanat volt, alig vártam, hogy már láthassam, ahogyan a néger srác dákóját kényezteti.
Sokat nem is szöszmötöltünk már, hanem elindultunk a lift felé hármasban. Bent pedig, miután elindultunk, elszabadultak a vágyak. Andream a nála egy fejjel magasabb férfi karjaiba vetette magát, és rekedten búgva csókolta a vastag ajkakat. Majd szétrobbant a gatyám.
Szenvedélyes párosuk a szobában nagy nehezen vetkőzve – botladozva eljutott a széles ágyig, míg végül mezítelenül, rám ügyet sem vetve ziháltak együtt. Gyönyörűek voltak, feleségem nagy mellein a mellbimbók az égnek meredten jelezték vad izgatottságát, széttárult csupasz puncija pedig csillogott a nedvektől. A ráfekvő. és őt csókoló Henry színizom teste, kőkemény fara is izgató látvány volt, de ahogyan félkemény péniszét is megláttam, összefutott a nyál a számban. Volt vagy 22 centi, mindemellé vastag volt, a makkja pedig nagy és ébenszínű volt. Heréi is ehhez illően méretesek voltak. Olyan volt, mint egy fekete félisten, nem csoda, hogy kedvesem teljesen elveszítette a kontrollját. Hát még, amikor Henry lejjebb csúszott, és csupa – lucsok punciját kezdte el nyalni, hosszú nyelvével, gyapjas fejét befúrva a hófehér combok közé. Nem bírtam tovább, és lehajigálva ruháimat odasiettem én is, és letérdelve az ágy mellé Andi arcát csókolgattam, miközben fülébe suttogtam mindenféle dícséretet, hogy milyen ügyes, és gyönyörűek együtt, tegyen meg mindent a férfinak, amit az csak akar. Én is bármit megtettem volna neki, formás – izmos sötét tomporát figyelve. Párom széttárta a lábát, amennyire csak lehet, hogy alkalmi partnere hozzáférjen szépséges szírmaihoz. Ziháltak mindketten őrült – módra, de magam sem voltam másképp. Aztán helyet cseréltek, és egyszeriben ott ágaskodott a pompás és hatalmas farok, amelyet Andreám vadul kényeztetni kezdett bő nyállal. Valószínűleg már azt sem tudta, hol van, csak leborult a fekete fallosz – bálvány elé, és tuszkolta a szájába , kéjes morgásokat kicsalva Henry ajkai közül. Szerettem volna besegíteni neki, megnyalogatni a szép hímvesszőt, és a duzzadó heréket a számba venni, de úgy éreztem, még nem jött el az én időm.
Még nem láttam ilyennek a feleségemet, elvadult és megszállott volt, majd farkánál fogva magára húzta a néger pasit, hogy égnek meredő lábai közét megtöltesse a nyálától nedves dákóval. Mindenféle komplikáció nélkül belecsusszant a sötét dárda, és szinte állatias hangokat adtak ki magukból, ahogyan betörte kedvesemet az ágyba és úgy dugta, mint egy gép. Egy domináns hím hágta a nőstényt, miközben én az ágy mellett térdepelve bámultam tökéletes párosukat. Henry izzadt és kerek feneke úgy járt, mint a dugattyú, valószínűleg lesznek fájdalmai asszonykámnak később, de ezzel senki sem törődött, legfőképpen ő nem. Amikor egy pillanatra megpihent a sportos hátsó, nem bírtam megállni, és belenyaltam a kesernyés – nedves ánuszába. Nem mozdult, csak felhörrent, ezáltal feljogosítva éreztem magam arra, hogy mint “férfi a férfinak” nyelvemmel igyekezzem kényeztetni segglyukát. Észtveszejtő pillanatok voltak, majd újra elkezdte dugni Andimat, így csak néha tudtam belenyalni a fenekébe.
Nőm sikoltva ért el a csúcsra, de Henry nem állt meg, és tovább járt a “cölöpverő”, még két diadalmas sikkantással jelzett orgazmusig, mígnem ő is remegve és hörögve beleélvezett a húsvörösre dörzsölt szétdugott punciba. Legördült róla lihegve, és előttem pedig a bőségesen szivárgó ondótól csillogó pina teljesen kitárult. Tudtam a dolgom. Feljebbcsúsztam az ágyon, és mélyeket szippantva élvezve az illatokat elkezdtem nyelvemmel tisztogatni. A szemérmdomb, majd lejjebb, a csikló, és a csupa geci vágat. Élveztem az ízeket, a forró spermát és a puncinedvet, a drágám még meg is feszítve testét még újabb adagot tolt ki réséből, hogy nektárjaikat élvezhessem. A látvány újra feltüzelte a féfit, mert félkeményen ágaskodott már, ahogy felpillantottam. Ráadásul nem is messze: párom combján pihentette, centikre a nyalakodó fejemtől. Én ezt felkínálásnak vettem, és végre nyelvemmel megérinthettem a szép hímvesszőt. Alig fért a számba, de azért amennyit lehetett, benyeltem belőle. Csupa nedv és illat volt, elragadott a szenvedély, és szoptam, ahogyan a “torkomon kifért”. Andreám keze pedig elkezdett járni a csiklóján, ahogyan azt nézte, hogy férje a brutális dákót kényezteti, akár egy ribanc.
Az újra ereje teljében lüktető fekete fallosz kicsusszant ajkaim és kezeim közül, hogy égnek meredő fenekem mögé álljon, az ágy végébe. Nem hagytam elárvulni magam, ismét visszatértem kedvesem puncijához, hogy alaposan kinyaljam. Egyszerre csak megéreztem, ahogyan kerek farpofáim közé elkezd nyomakodni a nagy szerszám. nem mondhatom, hogy nem ijedtem meg. Ez szét fog szakítani – futott át az agyamon, de mégis eszelős módon kívánva toltam felé faromat. Úgy látszik Henry – be is szorult erősen a biszexualitásból, bá az sem kizárt, hogy az alfahím úgy gondolta, hogy bírtokába veszi a gyengébbik hímet is. Erős fájdalom lüktetett altestemben, ahogyan a méretes dákó szerencsére sikamlós makkja lassan becsusszant ánuszomba. Tudtam, hogy itt már nincs megállás, és megadtam magam, felkínálva meredő hátsómat a domináns hímnek. Ki – és vissza, ki – és még mélyebben vissza, egyre jobban fájt, de mégis kéjesen vettem tudomásul az egészet, miközben péniszem egyre picibbre zsugorodott, mintha elfogadta volna női szerepemet. Elkezdett engem is megdugni, néha könnyeket csalva a szemembe, ahogyan még mélyebbre fúrta belém hímtagját. Ahogyan rátágultam, egyre élvezetesebb lett az egész, no meg a helyzet extremitása is elvarázsolt. Én lettem a ribanca, a megalázott, akin kitöltheti gerjedelmét, és ez így volt jó. Hosszú idő után rátört az orgazmus, és olyan mélyen lökte belém a farkát, hogy felvonyítottam. Ám ahogy lassan kicsusszant belőlem, óriási hiányérzetem támadt. Megéreztem a kibuggyanó spermáját a lüktető segglyukamból, ahogyan megindult lefele a heréimet csiklandozva a combomra. Eldőltem, mint egy darab fa, és ő is hasonlóképpen.
Nekem azonban nem csak a fenekem lüktetett fájdalmasan, hanem heréim is a kielégületlen izgalom miatt. Szerencsére Andi megszánt, és igyekezett szájával segíteni rajtam, bár sokáig még csak nem is kezdtem megnagyobbodni, nemhogy merevedni. Henry nézte az akciónkat, az én – övéhez képest kicsi farkam, amely lassan eljutott a kirobbanó orgazmusig – ráadásul megpuhultan.
Ez volt az első az életünkben hármasban, amelyet egy hétig folytatgattunk. Henry szinte ott lakott a mi szobánkban, gyakran használva páromat, vagy engem a kielégülésére. Nagyszerű nyaralás volt, szó szerint kéjutazás.
Idén sajnos nem, de jövőre újra tervezzük a kirándulást. Nem bánnám, ha ismét találkoznánk Henry – vel, aki esetleg hozná magával ágyunkba néhány hasonló barátját.

Kora délután búcsúzunk el. A hazafelé úton a főnököm felteszi azt a kérdést, amelyen már én is sokat gondolkodtam:
“Beszéltél már azzal a céggel, ahova mentél volna dolgozni?”
“Nem… pénteken nem volt rá időm, és túlságosan össze voltam zavarodva… Nem tudtam, hogy mit mondjak nekik.”
“Rendben. Hétfő reggel kezdjél ott, ahogy megbeszéltétek. Ha a munkaszerződés miatt kérnék a kilépős papírjaidat, mondd azt, hogy beteg a személyügyesünk, de utánanézel. Szerdáig dolgozz ott, majd mond azt, hogy magánügyi okok miatt, bár borzasztóan sajnálod, de sajnos nem maradhatsz.
Jó lenne, ha csütörtökön már nem kellene bemenned, úgyhogy lehetőleg reggel közöld velük. Addig is minden nap, amikor ott végeztél, gyere be hozzánk. Mindig hívj fel telefonon, amikor elindulsz.
Amikor a céghez mész, úgy öltözöl, ahogy akarsz, de mire bejössz az irodába, bugyi ne legyen rajtad. Neked van kocsid, nem?”
“Van, csak most épp szerelőnél. Kedden lesz kész, ha hinni lehet az ügyfélszolgálatosnak…”
“Rendben. Gyere taxival, ne mássz át a városon pucér puncival. Lehet, hogy megdugnának párszor útközben, ami nem is lenne baj, viszont iszonyú mocskosak az utcák és a közlekedési eszközök. Ne felejts el számlát kérni. Mármint a taxistól. És még egy: sürgősen borotváld le a pinádat, egyetlen szőrszálat sem akarok látni rajtad legközelebb.”
Ez a megoldás számomra is tökéletesen megfelel, bár az “új” helyen nagyon kínosan érzem magam. Jópofa cégnek tűnik, az első nap szinte alig adnak munkát, főleg a munkatársak bemutatása és a különböző feladatokkal való megismertetés zajlik. Ettől függetlenül igyekszem minél többet magamra vállalni, hogy később elhigyjék, komoly oknak kellett lennie, ami miatt lelépek.
Esténként bementem a céghez – a főnököm úgy viselkedett velem, mintha soha, semmi sem történt volna köztünk. Egyetlen apróságot leszámítva: valahányszor megérkeztem, leellenőrizte, hogy valóban babapopsi-simaságú-e a puncim. Ezt követően megnéztem, milyen SOS munkáim vannak, ami valóban nem tűrt halasztást, azt gyorsan megcsináltam, a többit pedig rendszerezve előkészítettem csütörtökre. Valójában nem volt különösebb gond. Azzal ugyan tisztában voltam, hogy meg fogok szakadni a melótól, de ezek főleg adminisztratív jellegű feladatok voltak, tárgyalás, szerződés-előkészítés, fontos megbeszélés nem volt ezekben a napokban, kivéve Vincent látogatását, de ő inkább csak ismerkedett – távollétemben – a céggel és a főnökömmel, szerződéskötésre, komolyabb tárgyalásra nem került sor.
Szerdán beszéltem az “új” főnökömmel. Nagyon meghökkent, főleg a “nagyon komoly magánéleti okokra” való hivatkozásnál, amelyet akkora sóhajjal hoztam a tudomására, hogy nem is mert faggatni. Szerdán sokáig maradtam, hogy mindent rendbetegyek, és minél kevesebb fennakadást okozzak, majd beugrottam a végre megjavított Kispolskimba, és már siettem is az igazi főnökömhöz.
Nagyon be voltam sózva: szombat óta lényegében semmi sem történt, és majd megőrültem a vágytól. A pár másodperces tapogatások, amikor a borotválkozás minőségét ellenőrizte, csak még jobban felhergeltek, ám szexről, kielégülésről szó sem volt. Este, amikor beestem az ágyba, majdnem magamhoz nyúltam, ám valami furcsa, megmagyarázhatatlan félelem visszatartott. Biztos voltam benne, hogy erről is be kellene egyszer számolnom, és nagyon szégyelltem volna. Ráadásul nem voltam teljesen biztos benne, hogy egyáltalán szabad-e.
Már majdnem megérkeztem a céghez, amikor rádöbbentem, hogy nem vettem le a bugyimat. A következő közlekedési lámpánál gyorsan feljebb igazítottam a szoknyámat, felemeltem a fenekemet, és letoltam. Miután kiléptem belőle, illedelmes kislányhoz méltóan lehajoltam érte, hogy fölvegyem és elrakjam a ridikülömbe. Amikor újra felültem, és lecsekkoltam az – egyébként még mindig piros – lámpát, gyorsan körülnéztem, nem látott-e meg valaki. Meglátott. A szomszédos autóból úgy bámult egy pasi, hogy attól tartottam, kiesik a szeme. Bár az ő sávjából elvileg nem lehetett balra fordulni, ez a legkevésbé sem zavarta: követni kezdett. Tettem néhány kört, hogy lerázzam. A céghez persze nem tudott volna bejönni utánam, hiszen a parkolóőr megállította volna, ám nem akartam, hogy megtudja, hol dolgozom.
Mint ha mi sem történt volna. Kedves, távolságtartó, korrekt. Azt sem tudom, melyik lábamra álljak. Napok óta egy merő erogén zóna a testem a hajam szálától a kisujjam körméig, amióta csak a saját külön bejáratú rabszolgájává és ribancává tett, azóta először térdelnék elé megalázottság nélkül, színtiszta lelkesedéssel, de úgy látszik, most nem kell. Dolgozunk. Egyeztetjük, mi minden vár rám holnap, és ebbe a “mi vár rám”-ban kizárólag csak munkaügyi témák férnek bele. Néha már szinte zihálok, annyira kapkodom a levegőt. Végül: “Hazaviszlek”.
Az én kocsim meg persze a parkolóban marad, de ki bánja?
Összeszorítom a combomat, ráhomorítok az ülésre: annyira fel vagyok izgulva a várakozástól, hogy szinte a szövet dörzsölésétől el tudnék élvezni. Csak “szinte”. Ami pillanatnyilag édeskeveset jelent. Helyesebben: izgalmat, felizgulást, élvezkedést, de nem élvezetet. Rámszól, tegyem szét a lábam. A hangja és az utasítás elég hozzá, hogy már-már önkívületi állapotba kerüljek. Belekapaszkodom az ülésbe kétoldalt, kérlelni kezdem, bár képtelen vagyok megfogalmazni, mit is szeretnék.
Hagyd ezt abba – csattan föl, és én megpróbálom. Elengedem az ülést, nem szólalok meg többé, de a lábam remegését nem tudom csillapítani.

Elveszi a kezemből a kulcscsomót, ő nyitja az ajtót, előreenged. Ahogy belép utánam, nem is látom a mozdulatot, csak a végeredményt érzékelem, döbbentem, fájdalmasan: hatalmas pofont kevert le. Elakad a lélegzetem, lehajtom a fejemet. A kulcsot az előszobában álló asztalkára dobja, megfogja az állam, felemeli a fejem. És újra pofonvág, a másik kezével. Kicsordul a könnyem, de már nem jajgatok. Leveszi a cipőjét, a fürdőszobába lép, kezet mos – nekem csak int, tegyem ugyanezt. Majd belemarkol a hajamba, a szoba felé lódít: Vetkőzz, és aztán feküdj hanyatt az ágyra.
Kapkodom le magamról a ruhát. Nem kommentálja, csak néz, egyetlen szó nélkül. Az arcáról nem tudok leolvasni semmit, igaz, ránézni is alig merek. Amikor lefekszem, kilép a szobából, nemsokára a táskájával tér vissza. Szemellenzőt rak rám, komolyabb, mint egy kendő, alul sem lehet kilátni, szinte teljes a sötétség. Kezeimet, lábaimat kiköti az ágy négy lábához. Majd vár. Percekig nem történik semmi, újra reszketni kezdek.
“Nem érdekel, mikor és mennyire izgulsz fel. Ha kíváncsi vagyok rá, megkérdezem vagy megnézem. Nem játszhatod a kéjvágyó kis kurvát, mert pontosan tudom, hogy mire van szükséged, és mindig pontosan tudom azt is, hogy meg akarom-e ezt adni neked. Ha látni akarom az izgalmadat, szólok, hogy megengedem. Ha nem, úgy viselkedsz, mint ha nem éreznél semmit – akár korbáccsal verlek éppen, akár megőrülsz az izgalomtól, akár épp elélvezel. Most csöndben leszel. Húsz korbácsütést kapsz mindkét melledre és a pinádra. És még annyit, ahányszor feljajdulsz.”
Halkan beszél, nyugodtan, mintha csak esti mesét mondana. Dermeszt minden szava.
Szinte be sem fejezi az utolsó mondatot, váratlanul és nagyon erősen már le is csap a korbáccsal. Annyira felkészületlenül ér, hogy azonnal felkiáltok. A továbbiakban viszont igyekszem szót fogadni. Újra és újra lesújt, felváltva a két mellemre. A korbács kötelekből lehet összefonva: közepesen hosszú, többágú műtárgy, legalábbis úgy tűnik. A számba harapok, egyre nehezebb megállni jajgatás nélkül, zihálok, rángatom a kötelékeimet, bár sejtem, a – viszonylagos – hallgatás ellenére ez azért nem felel meg tökéletesen az “úgy viselkedsz, mintha nem éreznél semmit” előírásnak.
A két mellemet összesen negyven csapás éri, a vége felé egyre erősebbek, az utolsó néhánynál bármennyire próbálkozom, szinte folyamatosan jajgatok.
Helyet változtat, érzem a matracon, ahogy arrébb mozdult. Rettegek attól, hogy a következő húsz a puncimat éri, szeretném összehúzni a lábomat, persze eredménytelenül. Reménykedem, hátha itt kicsit finomabb, kicsit fájdalommentesebb lesz, de ez hiú reménynek bizonyul. Már az elsőnél úgy érzem, elviselhetetlen a fájdalom. Csikorognak a fogaim, annyira igyekszem hallgatni, ám a tizedik környékén nem bírom tovább, “Ne…!” – kiálltok fel, rángatom a fejem, de folytatja, a következőnél sírni kezdek, és aztán, egy erősebb csapás után újra felsikoltok.
Lassan, nagyon lassan ér véget, de itt az utolsók nem olyan rettenetesen erősek, mint a mellemnél.
A puncimba nyúl, közben megkérdezi:
“Mennyit érdemelsz még?”
Alig bírok megszólalni, elakad a hangom:
“A melleimre… azt hiszem, hetet… a puncimra ötöt…”
“Egészen jól számoltál. Örülök, hogy a nyafogás közben erre azért volt energiád.”
Kihúzza az ujját. Csurom nedves, az arcomra törli.
Várom az ütéseket, vagy inkább: remegek tőlük. Hideg izzadtság csúszik végig a bőrömön, amikor meghallom a táska zárjának csattanását, nem merek hinni a fülemnek, és annak, amit a zaj jelenthet. Úgy tűnik, a plusz ütésekhez másik eszközt vesz elő. Nem is titkolja.
“A vergődésedért plusz egy ütést kapsz mindenhova, pálcával.”
Csattan, egészen másképp, mint a korbács. Élesebb, csípősebb, fájdalmasabb. Bárhogy próbálkozom, újra és újra felsikoltok, ahogy végigszánt a bőrömön. A mellemre leszámolt nyolc ütést a puncim követi. Precízen céloz: néha a nagyajkamat üti, néha a vágásba céloz, néha keresztben sújt le. A hatodik után két ujjával széthúzza az ajkaimat, végigfekteti a pálcát a puncimon.
“Szeretnél ide még egyet?”
“Nem… ha lehet, inkább nem, kérem….” – nyögdécselek, bár biztos vagyok benne, hogy úgyis meg fog ütni.
“De azt szeretnéd, ha megbasználak?”
“Igen… igen, uram” – Igen. Bár lüktet a puncim a fájdalomtól, ahogy elhangzik a kérdés, pontosan tudom, hogy alig várom, belémhatoljon. Bármivel, de lehetőség szerint a farkával.
“Előtte hány ütést bírnál elviselni ide, cserébe azért, hogy bedugjam a farkamat ebbe az ócska kis pinába?”
“Amennyit… amennyit csak jónak lát uram… nem tudom…”
Két, majd rögtön utána három ujját nyomja belém, nagyon durván, nagyon gyorsan. A testem jobban fogadja, mint az agyam: megdöbbennék, de a hűvelyem már tágul is. Egészen közel hajol a fülemhez. “Hiszen te alig várod kicsikém, hogy az egész öklömet beléddugjam…” Kirántja az ujjait, fölém térdepel, és a számba nyomja a farkát. Ebben a pozícióban lényegében nincs is módom arra, hogy rendesen leszopjam. Helyettem is megfogalmazza a szituációt: “Jól van, te kis szopóskurva, itt épp itt az ideje, hogy végre jól szájbabasszanak”.
Kapkodom a levegőt, fuldoklom, szinte a torkomig nyomja a farkát. Igyekszem használni a nyelvemet is, hogy minél nagyobb élvezetet okozzak, de ezzel nem nagyon törődik: kínozni akar, és sikerül is neki. Az utolsó pillanatban lerántja rólam a szemellenzőt, és beborítja az egész arcomat ondóval.
Szó nélkül leszáll rólam, kimegy a szobából, talán a fürdőszobába. Viszonylag hosszú idő telik el, mire visszajön. Eloldozza a kötelékeimet, utasít, hogy menjek el pisilni és alulról mosakodjak meg – ebbe az arcom nyilvánvalóan nem tartozik bele, pedig már rendesen rászáradt az ondó.
Amikor visszaérek, újra le kell feküldnöm, újra rámteszi a szemellenzőt, új elemként, fülhallgatót tesz rám. Klasszikus zene szól, talán rádióból, mindenesetre műsorvezetőnek, pláne az időpont közlésének nyoma sincs, csak opera oratórium hátán. Mielőtt kikötözne, bugyit húz rám – utána pedig a már klasszikus széttárt kéz-láb pozíció. Egy pillanatra elhúzza a fülhallgatót, kedvesen közli: Hát akkor további jó szórakozást – , félrehúzza a bugyimat, és belémnyom egy vibrátort. Miközben visszaigazítja a fülhallgatót és a bugyit, nem felejti el bekapcsolni. Az utolsó, amit érzek, az az, hogy rámdob egy vékony takarót.
Fogalmam sincs, hova megy, egyáltalán: elmegy-e, csak azt érzem, hogy megőrülök a vágytól. Telik az idő, a vibrátor teszi a dolgát, a puncim folyamatosan lüktet, ám elélvezni így nem tudok. Dobálom magam, nyöszörgök, könyörgöm hozzá, hátha hallja, egyre hangosabban, és egyre több mindent ígérve. A “bármit”, az “akárhányszor”, és az “akárhol” minden mondatomban előfordul.
Órák telnek el. Váratlanul megérzem, hogy a közelemben van. Leveszi a szemellenzőt, a fülhallgatót, kikapcsolja a vibrátort, de nem engedi el.
Kedvesen, gonoszul mosolyog. “Ezt a bármit, bármikor, bárholt beszéljük meg kicsit pontosabban – szólal meg, és egészen picit megmozdítja a rudacskát – Szóval komolyan gondolod, hogy szó szerint BÁRMIT megtehetek veled?
Igen, igen, igen – mondom, olyan gyorsan, hogy a három szó szinte egynek tűnik.
“Bármit, bármikor, bárhol. Akár mások előtt is. Akár másokkal is. Akárkivel. Tamással, Tamásokkal. Akár jelen vagyok, akár nem. Ha akarom, könyörögni fogsz minden járókelőnek, hogy legyen szíves megbaszni. Ha akarom, holnap lefekszel minden pasassal a cégnél, már amelyik igényt tart a redves picsádra.”
Folynak a könnyeim, miközben bólogatok.
Rendben. Fogd meg ezt a vibrátort – mondja, miután kikötötte a kezemet és a lábamat.
Elővesz egy fényképezőgépet, majd utasításokat ad, hogyan feküdjek, üljek, hogyan dugjam magamba a rudat, mennyire húzzam ki, milyen szögben álljon.
Pontosan kiszámított utasításokat ad: a mozdulataimmal tovább izgatom magam, ám egyik mozdulatsor sem tart annyi ideig, hogy valóban elélvezhessek. Amikor befejezte a fényképezgetést, rámszól, nyalogassam le a vibrátort, majd elveszi tőlem. Újra kikötöz, betakar és elmegy. Biztos vagyok benne, hogy ma este már nem jön vissza. Pár perc múlva zokogni kezdek.

A kötél minden egyes lépésnél dörzsöli a puncimat, és persze valamennyire izgatja is – de az első helyen a fájdalom, a szorítás, a dörzsölés áll. Nem merem tovább kérlelni, nehogy még jobban megszorítsa, de abból, ahogy kapkodom a levegőt, ahogy nyöszörgöm, érzékelheti, nem túl kellemes élményben van részem. Ámbár nem is ez volt a célja.
Nem a ház előtt állt meg a kocsival – át kell sétálnunk a parkon, ráadásul láthatólag nem siet. Most szólít fel arra, hogy meséljem el, mi történt tegnap Tamással. Minden részletet hallani akar, a legapróbb momentumot is. Hihetetlen: az élmény, amikor átéltem, még csak különösebben érdekfeszítőnek sem volt mondható, izgalmasnak vagy izgatónak különösen nem. Most viszont, ahogy beszélek róla, ahogy újra és újra belekérdez, egyre jobban felizgulok.
Állj meg – szól rám, és ő is megáll, körülnéz. A park egy különösen elhagyatott részén vagyunk. Húzd föl a ruhádat – mondja, én pedig alig hiszek a fülemnek. Idegesen, remegő kézzel húzom fel, amikor folytatja: “Fordulj körbe. Lassan.”
Amíg megteszem, lehetőségem van arra is, hogy körülnézzek: látom, hogy nyoma sincs embereknek. Amikor újra szemben állok vele, utasít, hogy az ujjamat dugjam be keresztben a kötél alá a puncimnál. Megteszem, ő pedig húzni kezdi a kötelet. Fáj az ujjam, és közben egyre jobban nyomja a puncimat, ami izgat, és közben folytatnom kell a mesélést. Egyre jobban fáj és egyre izgatottabb vagyok. Rámszól, hogy hagyjam abba, most be kell nyúlnom két ujjammal a puncimba, de úgy, hogy egyik ujjam a kötél egyik, másik a másik oldalán hatol be. Ez persze azt is jelenti egyben, hogy valójában jóval nagyobbra kell tágulnia a puncimnak, mintha egyszerűen csak két ujjal nyúlnék magamba, hiszen a két ujjamat elválasztja a kisujjnyi vastagságú kötél is. Nehezen, de sikerül. Beszélnem kell tovább, közben pedig ki-be húznom az ujjaimat. Nagyon kényelmetlen, és mégis izgató. Egyre kevésbé félek a lelepleződéstől, bár látom, hogy a tekintete néha körbefordul, szétnéz, nem vettek-e észre. Majd egyszercsak ő is hozzám ér. Jobb kezével nyúl felém, hüvely-és mutató ujjai közé csippenti a csiklómat, és dörzsölgetni, szorongatni kezdi.
“Mit gondolsz, mit fog mesélni holnap Tamás a munkatársainak? Úgy mondd el, ahogy szerinted ő mesélné!”
“El… el fogja mondani, hogy megbaszta a vezérigazgató titkárnőjét… hogy lejöttem hozzá, és addig ugráltam körülötte, amíg belém nem vágta a farkát… nem volt rajtam bugyi, és már előre odakészítettem egy óvszert… már délelőtt is látszott, hogy totál rá vagyok izgulva.. este pedig már nem bírtam tovább…. és amikor elkezdett baszni, szinte azonnal elélveztem… látszott, hogy ki vagyok éhezve, alig várom, hogy végre megdugjanak… és aztán addig baszta a pinámat, míg újra elélveztem…”
Miközben dadogva, szégyenkezve elmondom, hogyan képzelem el Tamás beszámolóját, simogatja és dörzsölgei a csiklómat. Nem tudom visszafogni a hangomat: lihegek, sóhajtozom, nyögdécselek.
Rámszól, hogy vegyem ki az ujjaimat. Most már jobban hozzám fér, egyre erősebben dörzsöl, majd váratlanul összeszorítja az ujjait. Felkiáltok a fájdalomtól.
“Mit érzel?”
“Nagyon fáj… kérem… borzasztóan fáj…”
“Szeretnéd, ha elengedném?”
“Igen, könyörgöm… kérem szépen…”
“Mit tennél azért, hogy elengedjem?”
“Bármit, jaj…. kérem…”
“Bármit? Megdughat bárki, akinek engedem, bárhol, bármikor? Bármit megtehetek veled? Bármit beledughatok a pinádba, ami csak az eszembe jut? Bárhol, bárki előtt, bárhogyan megalázhatlak?”
Csorognak a könnyeim, annyira fáj, ahogy a csiklómat szorítja.
“Igen, igen, igen…”
Ebben a pillanatban elengedi – váratlanul, megdöbbentő élményként ér, hogy egy pillanatra még erősebb fájdalmat érzek, mint eddig, olyan, mintha ostorral csaptak volna rá. A következő pillanatban lüktetni kezd, érzem, ahogy áramlik benne a vér.
A keze közé veszi az arcomat. Miközben hozzám beszél, érzem a puncim illatát a bőrén.
“Mindazt, amit elmondtam, megtehetem. Bármikor, bárhogyan. Nem azért, mert te fájdalmadban beleegyeztél, hanem mert már ezt sokkal korábban megtetted. Most elengedtelek, de nem azért, mert könyörögtél, vagy mert igent mondtál. Te minden pillanatban azt teszed, amit én akarok. Ha akarom, szenvedsz, ha akarom, könyörögsz, ha akarom, sikoltozol – ha úgy akarom, akkor sem sikoltozol, amikor ennél sokkal nagyobb fájdalmat okozok neked. És ha úgy akarom, hát felizgulsz. Talán el is élvezel…” – miközben ezt mondja, lassan rásimítja a tenyerét a szeméremdombomra. Valamit igazít a kötélen, félrehúzza, és rászorítja az ujjait a csiklómra, az ajkaimra. Még érzem a fájdalmat, de ettől a mozdulatlan, forró tenyértől lassan-lassan az izgalom is visszatér.
“Mi lenne jobb, ha újra megdugnám a fenekedet, ha egy tollacska lenne a puncidban, vagy ha Tamás baszna meg?”
Nem tudok válaszolni… Tamástól irtózom, a toll csak felizgat, a legjobb az lenne, ha ő és csak ő foglalkozna velem… de a fenékbedugás fáj, közben pedig izgat, mert semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy ugyanezt a puncimban is csinálhatná… Elmondom a gondolataimat, nehogy megbüntessen, amiért nem válaszolok.
Nem szól semmit, ujjai ki-be járkálnak a puncimban, néha a csiklómat simogatják. Valahányszor hozzáér, összerezzenek, félek attól, hogy újból megszorítja. Minden egyes rémült rezzenésemre újbóli érintés, finom szorítás a válasz, mintha élvezné a félelmemet. És közben izgulok, egyre jobban. Dörzsöli a puncimat, a csiklómat, az ajkaimat, néha belém is nyomja egy vagy két ujját. Néha annyira erősen feltolja, hogy szinte felemel vele: bár magas sarkú szandálban vagyok, még így is lábujjhegyre kell tornáznom magam. Kicsit fáj, amit csinál, kiszakad belőlem egy kis nyöszörgés, de nem merek tiltakozni, nehogy abbahagyja, hiszen annyira, annyira jó…
Három ujja jár már bennem, feszít és nyom, simogat kívülről, egyre jobban élvezem, lihegek és kiabálok, hátrahanyatlik a fejem, érzem, ahogy testem elemelkedik a földtől egy újabb erőteljes nyomás hatására, feljajdulok, a következő pillanatban újra kint van a keze, csak kívülről simogat, alig várom, hogy visszadugja, bárhogyan is, de csak nem teszi, simogat, simogat, végre, végre hirtelen, gyors mozdulattal, szinte erőszakosan, újra három ujjal nyomakszik belém, hatalmasat élvezek, ebben a pillanatban ki is rántja az ujjait… kicsordul a könnyem, de a következő pillanatban már bennem is van a farka, kőkemény, és csak kefél megállás nélkül, az orgazmusom ott folytatódik, ahol abbahagyta, lüktet, hullámzik a hűvelyem, csorog a könnyem, érzem, ahogy benyomja az ujját a fenekembe, de most ez sem fájdalmas, csupa nedv, és csak egyetlen ujj, ez is izgat, és közben kefél fáradhatatlanul, újabb és újabb ritmusra… Kétszer-háromszor is elélvezek, az utolsónál pont egyszerre vele. Nem húzza ki rögtön, kiélvezi és kiélvezem az utolsó, pici lüktetést, összerándulást is.
Zsebkendőt ad, hogy letisztítsam magam, leszedi a kötelet és eldobja, majd rámparancsol, hogy menjek előtte. Nem is bánom, örülök, hogy nem látja az arcomat, vérvörös vagyok, a szememen, de talán a fülem hegyén is látszik, mekkorát élveztem az imént, hogy milyen hihetetlenül jól érzem magam azok után, hogy megkínzott és porig alázott.
Pár perc után odaérünk a kocsihoz, beülünk. Az órára pillantok. Még csak háromnegyed tíz.
Étienne úr nem egyedül vár ránk: mint kiderült, valamiféle átszervezést hajtottak végre a cégnél, amelynek következtében ő bekerült az elnökségbe, ami egyfelől nekünk nagyon jó, hiszen velünk kapcsolatos korábbi pozitív tapasztalatait így a legfelsőbb fórumot terjesztheti, másfelől viszont a folyamatos, szinte napi kapcsolattartást egy új, mondhatni fiatal kereskedelmi igazgató veszi át. A tárgyalás hivatalos hangnemben indul, amitől a társaság mindegyik tagja kicsit furcsán érzi magát, kivéve Vincent-t. Ahogy tellik az idő, úgy alakul ki, vagy inkább: változik vissza a szokásos, jó kedélyű társalgásra. Étienne-t könnyű fordítani, mint ahogy a főnökömet is: mindketten kitűnő ritmusban tagolják a mondandójukat, nem állnak meg feltétlenül minden mondat után, de nem is akarnak mindent egy szuszra elmesélni. Vincent-nel nehezebb a dolgom, gyorsan rájövök, hogy zavarja a tolmácsolás. Később kiderül, hogy lényegében folyékonyan beszél angolul, így sosem szorult tolmácsra eddig. Kizárólag Étienne miatt van rám szükség, aki ugyan a hétköznapi életben szintén jól használja az angol nyelvet, ám tárgyalás során valószínűleg sosem bocsátaná meg magának, ha nyelvtani hibán vagy félreértésen kapnák, így bűbájos akcentussal súlyosbított angoljához csak az ebédnél van szerencsénk.
Nagyon hosszúra nyúlik a beszélgetés, hiszen egyfelől az éppen aktuális ügyeket is meg kell beszélni, másfelől pedig nagyon sok általános információt kell tisztázni Vincent-nel. Aki, mint kiderül, még néhány napig Budapesten marad. Ebéd közben, amikor ráébred, hogy angolul tökéletesen megértik egymást a főnökömmel, megegyeznek, hogy hétfő délelőtt meglátogatja a céget.

Amikor a főnököm befejezi az összes megbeszélését, és már véget érne a munkanap, behív magához. Be kell számolnom mindenről, és úgy egy óra múlva kiderül, ez a felszólítás szó szerint értendő: nem csupán a munkaügyi, üzleti eseményekről, hanem mindenről, ami velem történt, amit éreztem, amire gondoltam, amire és amennyire vágytam nap közben… Természetesen a Tamásos epizódra is sor kerül. A fiókjába nyúl, elővesz egy gumi óvszert, odadobja: Úgy tudom, még bent van az irodájában. Menj le és keféltesd meg magad vele.
“Ne, ezt ne, kérem, könyörgöm, ezt ne…” – magamtól térdelek a lábához, majdnem hason csúszok, és semmi mást nem tudok mondani, csak ezt.
“Azonnal hagyd abba ezt a nyávogást. Órák óta mást sem hallok, mint hogy mennyire kielégítetlen vagy, hogy a pinádra elég lenne rálehelni, attól elélvezne, most meg siránkozol. Mintha nem lenne mindegy, hogy melyik fasz turkál benned… Én nem foglak megdugni, arról ne is álmodj. Szedd össze magad kicsikém, és indulj, de azonnal.”
Feltápászkodom, rendbe szedem a ruhámat. Szédelgek. Bármire is készültem ma reggel, arra, hogy pont Tamásnak kell széttennem este a lábamat, végképp nem számítottam. Magamtól sohasem tettem volna meg: állandóan a nőügyeiről beszél, amelyekkel nem az a legnagyobb probléma, hogy sajnos igazak, hanem hogy miközben minden lányt meg akar dugni, mihelyt sikerült, azonnal kurvának is tekinti őket – és erről lehetőség szerint perceken belül igyekszik tájékoztatni minden füllel bíró ismerősét is.
Lementem az alattunk lévő emeletre, és benéztem néhány – üres – irodába. Végül odaértem Tamáséhoz. Valóban ott volt, tiszta erőből verte a billentyűzetet. Lelkesedéséből arra következtettem, hogy játékszenvedélyét, nem pedig munkamániáját éli ki éppen.
Mit szeretnél, kisédes? – nézett föl.
Vince még mindig szabin van? – kérdeztem hülyén, jól tudva, hogy az illető – Tamás közvetlen munkatársa – csak a jövő héten jön újra.
Persze – állt föl, majd villámgyorsan témát váltott. – Még mindig olyan feszült vagy, mint délelőtt voltál? – kérdezte, miközben hozzám lépett, és kezei elfoglalták szokásos helyüket a derekamon. Most nem húzódtam el, bár ösztönösen majdnem hátrébb léptem. Rákényszerítettem magam, hogy legcicásabb hangsúlyommal válaszoljak: “Háát, egy kicsit még mindig… Tudod, elég fárasztó nap volt, ráadásul volt némi magánéleti problémám…”
“Hm… Tudod, hogy mi a magánéleti konfliktusok legjobb megoldása?” – nézett rám valamiféle, általa bizonyára sármosnak vélt pillantással, amely azonban nem annyira férfiúi bájt, hanem inkább az azonnali dugásra való felszólítást sugározta.
“Nem igazán… Esetleg újabb magánéleti konfliktusokba való belebonyolódás?” – kérdeztem ártatlan tekintettel.
“Nem pont erre gondoltam, bár a “kutyaharapást szőrivel” szerintem sem rossz taktika” – replikázott egyre rekedtebb hangon, miközben a keze már a fenekemnél járt. Valószínűleg nem akart lejjebb hajolni, ezért nem a kezét csúsztatta lejjebb, hanem a ruhát kezdte feljebb húzni az ujjaival. Váratlanul erősen megmarkolta a fenekemet, kicsit szét is húzta, miközben ezt suttogta:
“Imádlak… mindig is erre vágytam… csodálatos a bőröd… az illatod… őrülten jó a feneked, talán csak a lábad múlja felül… bár csak holtversenyben…” – ezzel az utolsó megjegyzéssel egy időre letudta mind az udvarlást, mind a humorizálást. Ahogy végigtapogatta a fenekemet, úgy tűnt, némileg zavarba jött, legalábbis a mozdulataiból erre következtettem. A testem első részére helyezte a hangsúlyt, miközben nekilökött a szekrény oldalának. Ahogy végigsimította a szeméremdombomat, végre rátalált a hangjára: “Affenébe… rajtad nincs bugyi…?”
Készültem, drága… – motyogtam a helyzethez illően.

Hátrébb lépett, és vizslatni kezdett. Figyelmes szemlélőként hamar észrevette a combfix alá dugott kotont. Vigyorogva előkapta, és közben – egyetlen pillanatra – megfeledkezett arról, hogy uralkodjon az arcvonásain. Ekkor nem csupán a szexuális vágy látszódott rajta, hanem valamiféle győzedelmes arckifejezés is: pontosan tudtam, ugyanezzel a gúnyos, lenéző ám végtelenül büszke tekintettel fogja elmesélni holnap a többieknek, hogyan könyörögtem be őt a lábaim közé, mennyire törtem magam, hogy kívánatos legyek, és mennyire igyekeztem mindennel előre készülni, nehogy bármi akadálya lehessen a kefélésünknek – helyesebben annak, hogy ő végre megbaszhasson engem.

Ettől a pillanattól egyébként pontosan erről is szólt az egész. Szó nélkül felültetett az asztalra, majd belémvágta a lompost. Nem túl virtuóz technikával, de nagy erőbedobással és sebességgel lökdösött. Felizgatott puncimnak szinte csak ennyi kellett, már az első pár lökés után elélveztem: ez azonban köszönő viszonyban sem volt azzal az orgazmussal, amit a főnökömmel szoktam elérni. Csak annyi volt, mintha egy görcs kioldódott volna, különösebb élmény nélkül. Tamás azonban még korántsem végzett ilyen gyorsan. Ahogy tovább dugta a puncimat, gondolatban végigéltem a nap közben történteket, és lassan újra felizgultam. Én is egyre lelkesebben mozogtam, próbáltam úgy csinálni, hogy minél beljebb férjen bennem, ám ennek nem annyira technikai, mint méretbeli akadályok állták útját. Ennek ellenére egyre közeledtem a csúcshoz. Hangomon, mozgásomon is érezhette, már csak másodpercek választanak el a második orgazmustól, sőt, mivel éreztem, ő sincs messze, lihegve kértem: “Egy picit, mindjárt ott vagyok…” Esze ágában sem volt várni, sőt, inkább belehúzott – a következő pillanatban el is élvezett.

Legszívesebben üvültöttem volna, vagy megverem. Ennek semmi köze nem volt ahhoz, amit a főnököm művelt velem. Annak oka volt, jelentősége, súlya: ő mindent kitervelt, mindent tudatosan csinált, méghozzá úgy, hogy én is tisztában voltam vele: ez egy ilyen játék, bevállaltam, viseljem.
Tamással azonban ez csak egy szimpla kefélés volt, mi a fenéért nem tudott várni tíz másodpercet? Vagy legalább miért nem próbálta meg…? Láttam rajta, neki ez egyszerűen nem számít, oda se bagózott, mit csinálok, mi történik velem, mit érzek… Ezt következő szavai is alátámasztották.
Miután megoldotta a gumi problémáját, hozzám hajolt, és elbájoló hangon megkérdezte:
“Jól számoltam édesem, kétszer is elélveztél?”
“Nem, csak az elején egyszer. Most sem lettem volna messze tőle…” – feleltem dühösen, szemrehányó hangsúllyal.
Fülig ért a szája: “Hát akkor majdnem kétszer sikerült…” – könyvelte el, mint hatalmas sikerélményt. Holnapra a “majdnem” szócska is nyilván ki fog kerülni a mondatból…
Nyomott egy gyors csókot a számra, majd elfordult öltözködni. Valami elbocsátó szép üzenet hangulata volt az egésznek, úgyhogy összekaptam magam, és otthagytam.

A főnököm még az irodájában van. Nem kérdez semmit, de látja az arcomat: kielégítetlen vagyok és végtelenül szégyellem magam.
“Holnap szombat, de nagyon jó lenne, ha el tudnál jönni velem egy tárgyalásra. Etiénne úrral lenne egy megbeszélés, Szentendrén az Aquincum Hotelban. Szerveztél már programot holnapra?”
Eszembe sem jut hazudni. Őrület: bár dühös vagyok, megalázott, és borzasztóan félek, mi vár rám, szinte kíváncsian várom, mi lesz a folytatás – és valahol a lelkem mélyén örülök is, hogy nem kell hétfőig várni, amíg kiderül.
“Napközben nincs semmilyen programom, takarítani akartam otthon, és felkészülni az új munkára…” – mondom zavartan.
“Semmi más?”
“Szó volt róla, hogy egy barátnőmmel elmegyünk este moziba… fel kellett volna hívnom ma, hogy megbeszéljük, de elfelejtettem. Valószínűleg azt hiszi, hogy nem aktuális. Még otthonról rácsöröghetek, hogy nem jó nekem azt este… mármint ha olyan sokáig szükség van rám…” – mondom zavartan.
“Nem hiszem, de a biztonság kedvéért jobb, ha lemondod. Vasárnap nem kellesz, azt csinálsz, amit akarsz. Holnap reggel érted megyek a lakásodra kilenc órára. Legyél készen, ugyanilyen szerelésben, mint ma.”

Fekete-fehér pepita miniruhát veszek föl, olyat, amelyik első ránézésre különösen finom szabású kiskosztümnek tűnik: a felső részén aprócska gombok, sőt látszólag még gallér is van. Fekete combfixet veszek, hozzáillő cipőt és ridikült.
Mindennel készen vagyok, amikor csöngetnek az ajtón. Kinyitom, ő áll ott.
Nem szól egy szót sem, nem utasít, csak azonnal felrántja a ruhát. Kötelet vesz elő a táskájából, a derekamra tekeri, majd átvezeti a lábam között, eligazgatja a puncimnál, az ajkaim között. Szorosra húzza, szorít, feszít a kötél, kérlelni kezdem.
Ülj le – szólal meg, most először. Leülök az előszobában lévő kis puffra. A kötél kicsit megereszkedik a pocimnál, úgy tűnik, mégsem olyan szoros: még egyszer meghúzza. Ennek köszönhetően lépni is alig bírok, amikor végül felállok. Visszaigazgatja a ruhámat, megnéz, rendben van-e, és elindulunk.

Fogalmam sincs, hogyan értem haza. Szédültem, alig álltam a lábamon. Képtelen voltam higgadtan végiggondolni a dolgokat, csak azt tudtam: meg kell akadályoznom, hogy ország-világ láthassa a képeimet. Ruhástól estem az ágyba. Azt hittem, nem fogok tudni aludni az idegességtől, de ahogy a párnát a fejem alatt éreztem, valami furcsa kábulat fogott el. Még mielőtt elnyomott volna az álom, tisztán és világosan az agyamba villant valami: megoldás, egy magyarázat, valami, ami rendkívül fontos volt – ám a következő pillanatban már aludtam is.
Reggel egy órával korábban, magamtól ébredtem. Tudtam, hogy volt valami őrülten fontos dolog, ami este eszembe jutott, ám nem tudtam visszaidézni. Gondolkodtam, mi a fenét tegyek. Rákényszerítettem magam, hogy kimondjam: maradnom kell. Nem engedhetem meg, hogy mindenki lássa, láthassa azokat a képeket, felvételeket. Mit számít, hogy utólag perelhetnék? Valószínűleg be sem tudnám bizonyítani, hogy tőle származnak, ő adta ki az anyagokat.

Barackszínű miniruhába bújtam: szerettem ezt a darabot, mert bár testhezsimuló és igazán szexis fazon volt, szabása és mintája a legszigorúbb kritikát is kiállta, olyan igazi-hivatali ruhadarabnak tűnt. Kivéve a hosszát: gyűlöltem a térdig, vagy épp csak térd fölöttig érő szoknyákat – ez is inkább a combom közepét súrolta, mint a térdemet… Korábban milyen örömmel bújtam bele! Most azonban ugrált a gyomrom az idegességtől és a dühtől. Automatikusan belebújtam a bugyiba is, ám azt az utolsó pillanatban levettem. Képtelenségnek éreztem, hogy így, csupasz puncival menjek el a céghez, legyen mégoly közel is. Taxit hívtam, majd felkaptam a blézeremet, ridikülömet, és leszaladtam az utcára.

Amikor beléptem a titkárságra, szinte rögtön éreztem, hogy a főnököm már bent van az irodájába. Nyitva volt az ajtaja, és szinte a levegőben érezni lehetett a jelenlétét. Tisztán emlékeztem, hogy este összesöpörte a képeket, kivette a kazettát, és visszarakta őket a borítékba, majd betette az íróasztalába: most viszont ott díszelgett a tömött boríték az asztalomon.
Kezet mostam, majd leültem az asztalom mellé – vagy inkább lerogytam. Percek teltek el, amikor rádöbbentem, hogy szinte alig veszek levegőt. Szokás szerint, ha később érkeztem, mint ő, beköszöntem, és megkérdeztem, kér-e valamit. Úgy éreztem, ehhez most nincs erőm. Ám ahogy telt az idő, rájöttem, ő nem fog szólni, nekem kell lépnem – megmutatnom magam, a külsőmmel megadva a választ a tegnapi kérdésére. Beléptem az ajtón, és remegő hangon köszöntem, majd megkérdeztem, főzzek-e egy kávét. Az ő hangja cseppet sem remegett: ugyanolyan volt, mint bármikor. Igen – válaszolta – de előtte gyere ide, van itt néhány szerződés, amit alá kellene írnod.
Odaléptem a hatalmas, főnöki íróasztalhoz. Több papírt nyomott a kezembe, majd felszólított, hogy üljek le a kis tárgyalóasztalhoz. Bár az emeleten volt rendes tárgyalóhelyiség, a személyesebb, bizalmasabb megbeszéléseit a saját irodájában folytatta le: a sarokban ugyanis négy elegáns, kényelmes fotel állt, közöttük pedig alacsony dohányzóasztal. Ide ültem le én is.
Az első papír a határozatlan idejű munkaviszonyom közös megegyezéssel történő megszüntetéséről szólt. A következő már egy három éves, határozott idejű munkaszerződés volt, amely hétfőtől kezdődött. Ennek persze az volt a lényege, hogy egyik fél sem bonthatja fel a három év letelte előtt, ha mégis megtenném, az számomra nagyon sok negatívumot jelent: nincs felmondási idő, sőt, fizetnem is kell. A harmadik papír – hab a tortán – egy tanulmányi szerződés volt. Egy éves olasz nyelvtanfolyam, a tanfolyam végén középfokú szintre kell elérnem. A képzés ára egymillió forint, amelyet vissza kell térítenem, ha megszakítom a tanfolyamot, nem érem el a megfelelő szintet, illetve ha felbontom a munkaviszonyomat három éven belül. A tanfolyam díjának teljes összegét ki kell fizetnem akkor is, ha a munkaviszonyomat hamarabb szeretném felbontani, mint a képzés véget érne – vagyis akár egy hónap után is követelhetik rajtam a teljes összeget.
Képtelenség volt az egész, tisztában voltam vele. Az olasz nyelvtanulással nincs különösebb gond, jó a nyelvérzékem, egy év alatt akár magánúton is el tudok jutni a középfokú szintig, ebben biztos voltam. De a szerződések nyilvánvalóan csak arra szolgáltak, hogy megkössék a kezem. A kezemet, amely a felvételekkel már amúgy is meg vannak kötve. Aláírtam a papírokat.
Jól van – szólt rám – Hozd ide őket, de előtte húzd föl a ruhádat a derekadig.
Olyan érzés volt, mintha egy idegen ember állt volna szemben velem. Néztem döbbenten, és ráébredtem: Elkezdődött. Bosszút fog állni, amiért le akartam lépni, hallgatólagos szerződésünk minden egyes pontját kőkeményen be fogja hajtani rajtam. Nincs menekvés, ki vagyok szolgáltatva neki, az utolsó porcikámig.

Egy magas sarkú szandál, testszínű combfix, és egy derékig gyűrt miniruha: hát igen, egy jóravaló titkárnő, kezében néhány szerződéssel, egy tollal épp a főnöke asztalához igyekszik. Lépni is alig bírtam. Amikor odaértem, kivette a kezemből a papírokat, mindegyikből kiválasztott egy példányt, és azokat visszaadta, majd fogta a tollat, és lassan felém nyúlt. Ne mozdulj! – figyelmeztetett. Döbbenten figyeltem, mit művel. A puncimhoz ért, lassan belém nyomta a tollat.
Ez nem velem történik, ezt nem hiszem el – dörömbölt az agyam. Közben pedig a testem, amelyet utáltam, gyűlöltem ebben az abszurd, felfoghatatlan pillanatban, máris reagált az érintésére: a hideg, vékonyka tárgytól és a kezétől máris nedvesedni kezdtem.
Hozd ide a cuccot – utasított – de igyekezz, nehogy kicsússzon. Nem lesz könnyű, olyan lucskos vagy, mint egy ócska ribanc.
Összeszorítottam a hűvelyemet, és – már amennyire lehetett – a lábaimat is. Kitipegtem a titkársági részbe, felkaptam a borítékot, és igyekeztem befele, már amennyire tudtam. Ahogy az ajtóhoz értem, a világ legkedvesebb, legudvariasabb hangján megkért, ugyan térdelnék le, venném a fogaim közé a borítékot, és így, térden csúszva jönnék az asztalig. És persze tegyek róla, nehogy kicsússzon az a virgonc tollacska, úgyhogy toljam már beljebb.
Letérdeltem, de közben folyamatosan fogtam a toll végét, mert tudtam, akármennyire szorítom, menthetetlenül ki fog csúszni mozgás közben. Így, térden csúszva még kevésbé tudtam szorítani a hűvelyemet, úgyhogy szinte félméterenként meg kellett állnom, és betolnom. A boríték pedig lógott a számból… Mire az asztalhoz értem, csorgott a könnyem a megaláztatástól.

Kivette a számból a borítékot, majd rámszólt, hogy álljak fel. Hátrább gurult az asztaltól a fekete, főnöki bőrfoteljével, és saját magának háttal odalökött az asztalhoz. Ellökte a kezemet a tolltól – hiszen persze most is végig tartanom kellett – és ő nyomta beljebb, sokkal durvábban, mint ahogy én tettem.
Az asztalra borította a képeket, és újra megszólalt: “Gyönyörködj benne egy kicsit. Azt hiszem, mindketten ugyanúgy tudjuk, jól választottál. De hát nem is választhattál volna másképp. Különös tekintettel a pinádra, ami valami egészen mást akar, mint a büszkeséged és az elveid, nemde?”
Miközben ezt mondta, elengedte a tollat, ami szép lassan csúszni kezdett a puncimból. Éreztem, tudtam, hogy nem szabad kiesnie, próbáltam szorítani, de semmit nem ért: a következő pillanatban a földön csattant. Amelyet szinte azonnal egy másik csattanás követett: a tenyere, a fenekemen. Bár biztosan tudtam, hogy valamilyen módon meg fog büntetni, a hatalmas, csípős fájdalom váratlanul ért, felkiáltottam. Esze ágában sem volt abbahagyni: háromszor-négyszer rávágott a fenekem jobb félgömbjére, a jobb combomra, majd baloldald folytatta. Vergődtem, próbáltam arrébb húzódni, menekültem volna, ám két lábával összeszorította az én lábaimat, nekinyomott az asztal peremének.
Amikor abbahagyta, széthúzta a lábaimat, és két ujjával benyúlt a puncimba. Hát igen – jegyezte meg, olyan hangsúllyal, ami egyértelműen kifejezte a megvetését. Rendkívül nedves voltam: lassan húzta ki az ujjait, végigsimította a két lábam közét, egészen a fenekem nyílásáig – egy kicsit be is dugta az ujjait, ami a nedvesség miatt nem is volt nehéz. Ezt nagyon sokszor megismételte, és persze valahányszor belenyomta az ujját a puncimba, minden pici izmom lüktetni kezdett.
Egy apróságot még nem mondtam – hajolt a fülemhez – az, hogy teljességgel ki vagy szolgáltatva nekem, még egy kötelezettséget ró rád. Nem csupán mindenben engedelmeskedned kell, hanem mindig, mindenben őszintének is kell lenned. Ha valaha is hazudni próbálsz, vagy csupán eltitkolnál valamit, nagyon megbánod, abban biztos lehetsz. Nos, talán tegyünk is egy próbát… Mit szeretnél most legjobban, hm? Engedjelek el végre? Dolgozni szeretnél, vagy még inkább, eltűnni egy órácskára, kisirdogálni magadat valahol, rendbehozni a ruhádat, vagy valami egészen mást….?

Megdermedtem. Teljesen egyértelmű volt, hogy mit kívánok, úgy lüktetett a puncim, úgy mozdult a csípőm minden mozdulata után, hogy az bármilyen szónál beszédesebben mondta el, mit szeretnék, mire vágyok, de képtelennek éreztem magamat arra, hogy ki is mondjam.
És ebben az őrült pillanatban, amikor a válaszomra várt, egyetlen másodpercbe sűrítve végigszaladt az agyamon mindaz, ami előző este eszembe jutott, ami olyan fontos volt, és amit a tudatom mostanáig száműzött valahová a tudatalattimba, hogy csak most szégyenítsen meg. Nos: este arra jöttem rá, hogy bár rendkívül meggyőző a főnököm zsarolási dumája, valójában kizárt, hogy komolyan szándékában álljon egy ennyire veszélyes ügyletbe beleszaladni. Bármennyire jól manipuláltak is a képek, bármennyire kevés látszik is a férfialakból, azért akik ismerik, legalábbis gyanakodnának, kit ábrázol. De még ha tényleg szándékában állt is megtenni, ha ma reggel ugyanígy öltözve bejövök, felkapom a borítékot, a szerződéseket, és kirohanok mondjuk a sarkon várakozó ügyvédemhez, akkora pert akaszthatok a nyakába, hogy soha többé nem lesz cégvezető… Nem az jutott az eszembe, hogy “eltoltam”. Hanem az a szégyenteljes, ám vitathatatlan tény, hogy bár mindezt a lelkem legmélyén mindig is tudtam, valójában vágytam arra a tökéletes kiszolgáltatottságra, amit tegnap este tálcán nyújtott nekem, és ami most annyira megaláz, megszégyenít, fáj – és felizgat.

Csak egyetlen másodperc volt, mint egy villámcsapás, úgy hasított rajtam keresztül mindez. A következő pillanatban már ott voltam, testileg-lelkileg, és választ kellett adnom egy borzalmas kérdésre.
Azt… azt szeretném, ha megdugna… – Önkéntelenül jött a magázódás. Korábban ő is tegezett, és természetesen én is. Most nem kérte ki magának.
“Bővebben egy kicsit, mit is szeretnél pontosan?”
“Kérem, kérem szépen főnök úr… dugjon… basszon meg, kérem…”
Az ujjai újra a puncimban, a puncimon, a csiklómon, majd csúsznak hátrafelé, újra behatol az egyik a fenekembe.
Nagyon kell neked egy fasz, én is úgy érzem… – vágta oda.
Hátrább csúszik, az asztal keskenyebbik végére lök, és ráhajlítja a felsőtestemet, a lábaimat széles terpeszbe rúgja. A következő pillanatban pedig… belémnyomakszik, de nem a puncimba, amelyik már csorog a nedvességtől, hanem a fenekembe, a kellőképpen benedvesített és ha nem is kellőképpen, de a feltétlenül szükséges mértékben kitágított fenekembe dugja a farkát, majd erőteljesen kefélni kezd. Könyörgök, mert fáj, amit csinál, és mert megőrülök a vágytól, de sírós szavaim semmit sem érnek. Egyre gyorsabban mozog, közben keze a mellemet markolja a ruhán keresztül. Érzem, ahogy gyűrődik az anyag, a mellem egyre jobban fáj – egyszercsak megszorítja a mellbimbóimat, felsikoltok… a következő pillanatban elélvez.

Töröld le – utasít. Majd fel kell vennem a szőnyegről a tollat, lenyalogatnom, utána pedig közli a döntését.
“Egész nap derékig feltűrt ruhában leszel, amikor az asztalodnál ülsz, dolgozol, bedugod a pinádba a tollat, de nem mozgathatod. Ha valaki kopogtat, kiveszed, lenyalogatod, beteszed a többi közé, megigazítod a ruhád, beengedet, csinálod a dolgod. Ha elment, vissza mindent. Amikor nem vagyok itt, akkor is. Nehogy kielégítsd magad, akár a tollal, akár másképp.”
Az egész nap egy őrület. Betartom az utasításait, de egyre nehezebb, szinte már attól elélvezek, amikor visszahelyezem a tollat egy-egy látogatás, megbeszélés, ügyintézés után. A munkatársaim közül hárman is rákérdeznek, minden rendben van-e, zaklatottnak tűnök. Tamás, az a kollégám, aki minden nővel testi kapcsolatra törekszik (legyen az akár csak egy simogatás, vagy akár tízfős gruppenszexbe torkolló orgia), ugyanezt a kérdést úgy teszi fel, hogy közben a derekamra szorítja a kezét, amikor pedig megfordulok, hogy elépjek tőle, belemarkol a fenekembe. Tangabugyit hordasz? – kérdezi pofátlanul, mire elküldöm a fenébe. De jogos a kérdés: a vékony anyagon keresztül nem érzi a bugyi vonalát…

Amikor reggel kinyitottam a szememet, pontosan tudtam, hogy bár a döntésem határozott és végleges, azért bele fog szakadni a szívem. Látszólag csupán arról volt szó, hogy felmondok a munkahelyemen – ez azonban egyben azt is jelentette, hogy véget vetek annak az őrült, és egyre kilátástalanabb kapcsolatnak, ami a főnökömhöz fűz.
Valamivel több, mint egy éve kezdtem el dolgozni mellette – ő, egy hatalmas vállalat vezérigazgatója, én pedig a személyi titkárnő. Már az első héten lenyűgözött: intelligens, jó humorú férfinek láttam, akinek érdekesen karcos a stílusa, rendkívül kiegyensúlyozott, és piszkosul odafigyel az emberekre. Rám is.
Úgy éreztem, őszintén bízik bennem, beavat a munkájába és a gondolataiba, olyan dolgokat is megbeszél velem, amelyek nem tartoznának a titkárnőre, bár a munkámat kétségkívül nagyon is segítette.
Angolul szinte anyanyelvi szinten beszélt, és az olasz nyelvvel sem volt problémája, a szintén gyakran használt francia már nem volt az erőssége – nem úgy, mint nekem, aki francia tagozatos suliba jártam, és a második évtől már a szaktárgyakat is franciául tanultuk. Ennek köszönhetően gyakran elkísértem a francia partnerekkel való tárgyalásaira, tolmácsolni, jegyzőkönyvet vezetni, vagy akár helyben megfogalmazni egy szerződés néhány lényeges pontját.
A megbeszélések után többnyire együtt ebédeltünk, ha elhúzodott, vacsora követte – egyre több időt töltöttünk együtt, és végül levett a lábamról. Külsőleg mindig is vonzott, de ennek még ellen tudtam volna állni. Az egyénisége, a stílusa azonban végleg rabul ejtett. Csodálatos partner, csodálatos szerető volt: “tanulta” a testemet, nagyon figyelt, mit, hogyan, mikor, mennyire élvezek. Adagolta és megvonta a kéjt, pont úgy és annyira, hogy minden pillanatban vágyjak rá, ha együtt vagyunk, és hogy a kielégülés mindig fergeteges, mindent elborító élmény legyen.
Nem szeretném a “love story” minden részletét elmesélni. Felesleges is. Eljött az az idő, amikor kezdett úgy tűnni: bár szexuális partnerként még mindig igényt tart rám, a lelkem, a személyiségem már korántsem érdekli annyira. Egyre többször fordult elő, hogy a “munkaebédet” nem egy jóízű beszélgetés, séta, valamilyen érdekes esti program követte, hanem egy gyors, rövid szex az autójában. Sőt, egyre sűrűbben kapott el az irodában. Ez korábban is előfordult, főleg este, a munkaidő végeztével, amikor már szinte senki nem volt az épületben. Akkor romantikusnak és izgalmasnak éreztem, különösen a hosszadalmas előjáték miatt: ahogy szép lassan levette rólam az összes ruhát, végigsimogatta a bőrömet, majd besétáltunk a titkárságról az ő irodájába (a folyosóról hozzám lehetett belépni – kívülről azonban nem lehetett kinyitni az ajtót; az ő irodájának ajtaja a titkárságról nyílott). Közben “elveszítettük” a ruhadarabjaimat, és lehetőleg nekinyomott minden útbaeső felületnek: a kellemesen meleg radiátornak, a párnázott ajtónak, a hűvös páncélszekrénynek…
Az utóbbi időben erről szó sem volt. Behívott magához, párszor megsimogatott, letolta a nadrágomat vagy felhúzta a szoknyámat, és belémhatolt. Túl jól ismerte a testemet ahhoz, hogy tudja: már attól is fel tudok izgulni, ha rámnéz, ha végighúzza az ujját a fenekem vágásán, vagy a combom belső oldalán. Így hát nem volt különösebb gondja. Azzal sem, hogy elélvezzek. Előfordult, hogy nem jött össze, amikor szinte mintha szándékosan sietett volna: talán élvezte is a nyöszörgésem, a halk, szégyenlős kéréseim, a vágyam jól látható-hallható megnyilvánulásait… De amikor elélveztem, akkor is úgy éreztem, mintha valahogy bemocskolt volna, mintha csak használta volna a testemet, érdektelenül, közönyösen.
Pár hete megkeresett egy munkaközvetítő iroda, ahova kb két éve küldtem még el az önéletrajzomat. Érdekes, izgalmas álláslehetőséget kínáltak. Úgy döntöttem, érdemes megpróbálni, hátha így rá tudom kényszeríteni magamat arra, hogy véget vessek ennek az őrületnek, így hát azt válaszoltam, örülnék, ha továbbíttanák az anyagomat a cégnek. Pár nappal később olyasmi történt, ami megerősített abban, hogy tényleg be kell fejeznem ezt a kapcsolatot.
Egyedül voltam az irodában, kora délután. Őt csak délelőtt láttam, rövid időre – aztán elment egy megbeszélésre. Hirtelen megjelent a nyitott ajtóban, belépett, és bezárta maga után. Köszönt, de egy pillantást sem vetett rám. Bement az irodájába, letette az aktatáskáját, majd visszajött a titkárságra. A sarokban van egy kis benyíló, ahol WC és egy pici mosdó, található. Kezet mosott, majd odalépett hozzám. Én éppen a páncélszekrényhez akartam menni, hog y kivegyek valamit. Nem hagyta, szó nélkül átölelt hátulról, de csak egy pillanatra. Már nyomott is le az asztalra, és húzta fel a szoknyámat. A bugyimmal nem törődött: nem vette le, csak félrehúzta, és már belém is hatolt. Én közben kérleltem: Ne, ne így… Mint aki nem is hallja, amit mondok, vagy inkább: a legkevésbé sem érdekli. A hajamba markolt, és felemelte a fejemet, amelyet a karjaim mögé rejtettem. Így, ebben a pozícióban, ráhajolva az asztalra, miközben hátulról dögönyözött, pontosan a kis fülkére, a wc-kagylóra láttam rá. Biztos voltam benne, hogy szándékosan hagyta nyitva az ajtót, szándékosan választotta ezt a pozíciót. Megalázó, szörnyű érzés fogott el. Az is fájt, hogy a testem reagált rá: talán az idegesség, a megalázottság miatt, vagy azért, mert minden ellenére szerettem, nagyon nedves voltam. Igazán semmiféle gondot nem okoztam a számára.
Mielőtt elélvezett volna, kirántotta a farkát belőlem, és hagyta, hogy beborítsa a fenekemet, bugyimat, lábamat a sperma.
Ellépett mögülem. Mozdulni sem tudtam. Semmiféle fizikai fájdalmat nem éreztem, mégis olyan volt, mintha a földbe döngölt volna. Pár perc múlva szólt: valamit le kellett gépelni. Úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Nekem viszont csorogtak a könnyeim.
Megkaptam a visszajelzést a munkaközvetítőtől, behívtak a céghez is, és engem választottak. Kisebb cégről volt szó, viszont itt szélesebb körű munkával foglalkozhatnék, így nagyon tetszett.
Reggel, amikor felkeltem, azon gondolkodtam, vajon mit fog szólni a döntésemhez. Haragudni fog? Megérti? Megsértem őt ezzel?
Nagyon meglepődtem: miután remegő hangon bejelentettem a felmondásomat, a szemembe nézett, és érezhető rosszkedvvel, de harag nélkül azt mondta: “Megértelek. Nagyon sajnálom, és szeretnék azzal hízelegni magamnak azzal, hogy talán te is bánod egy kicsit… de tényleg, őszintén megértelek. Nem könnyű belátni, de az a gyanúm, hogy én vagyok a hibás. Nem kellett volna így történnie.”
Majdnem elbőgtem magam. Odalépett hozzám, átölelt, de rögtön el is engedett, mintha nem szeretné, hogy félreértsem a mozdulatot. Keserűen elmosolyodott, és aláírta a felmondást – még abba is beleegyezett, hogy csupán egy hétig maradjak.
Azon az egy héten keveset beszélgettünk, de nagyon jó hangulatban. Gondolhattam volna, hogy ez lesz: átkoztam magamat, amiért anélkül hoztam meg a döntésemet, hogy vele beszéltem volna. Le kellett volna ülni vele, elmondani neki, mennyire fájó, megalázó, amit művel – vertem a fejemet a falba. Képtelenség, hogy ne értette volna meg. Látszik, hogy legszívesebben visszacsinálna mindent, de nem akar engem kényelmetlen helyzetbe hozni – gondoltam.
Csütörtökön… Utolsó előtti nap volt. Azt javasolta, hogy a nagy elpakolást, leszámolást ekkor ejtsük meg, hiszen a péntek úgyis sűrű lesz, a munkaügyi papírokat akkor kell rendezni, legalább a titkársággal kapcsolatos ügyeket rakjam rendbe. Nem volt még utódom, így neki mutogattam meg, milyen módon rendszereztem a levelezést, a szerződéseket, a számlákat, mit hogyan iktattam, hova fűztem le stb. A napi munka mellett ez igen sok időt elvett, így hét óra körül végeztünk csak.
Köszönöm a segítséget – szólt végül, és hozzátette: már csak ez maradt hátra. És rámutatott egy nagy borítékra. Az asztalnál ültünk, emlékszem, kedvesen mosolygott. Zavartan, értetlenül nyúltam a légbuborékos boríték után. Papírok és egy videokazetta volt benne. Mindent az asztalra borítottam. Ő felkapta a kazettát, és betette a videóba, de még nem indította el. Én ezalatt csak ültem, és kapkodtam a levegőt. A legkülönbözőbb pozíciókban, helyzetekben ábrázoló fotók borították el az asztalt. Képek, amelyek természetesen engem ábrázoltak. És – “természetesen” meztelenül, szinte mindig erotikus szituációban. A többsége valódi kép volt, de előfordult egy-két manipulált is. A képeken hanyatt vagy hason feküdtem, széttárt lábakkal, a puncim, a fenekem, a mellem kitárva a fényképezőgép lencséjének. Az egyiken egy autóra dőlök rá éppen, a puncimból egy műfarok áll ki. A manipulált képeken vele szerelmeskedem, de az ő arca nem látszik, vagy ki van cserélve valaki máséval, a bőrszínén is sötétített egy kicsit, így egyáltalán nem lehetett felismerni. Engem annál inkább.
Elindította a videót.
Tömény pornó volt az egész. Előfordult, hogy valamilyen magánlakásban szerelmeskedtünk, arra is sor került, hogy a “poén kedvéért” ő fel volt öltözve, én viszont meztelen voltam. Nos, ezek (vagy talán az összes?) titokban fel lettek véve. A film alapján úgy tűnt, hogy nem egy konkrét személy készítette a felvételt (azt nyilván észrevettem volna), hanem a helyiség több pontján is el volt helyezve néhány kamera, és az elkészült felvételeket vágták össze. Ez alapján úgy tűnt: engem végigdugott vagy öt-hat különböző férfi, a legkülönbözőbb pozitúrákban. És az arca az illetőnek valahogy sohasem látható igazán.
“A film természetesen nem csak videón van meg, hanem a számítógépemen is. Mint ahogy a fotók is digitális fényképezőgéppel készültek. Úgyhogy hétfőn a cég összes dolgozója gyönyörködhet a bájaidban” – szólalt meg végül a főnököm végtelenül nyugodt hangon, majd folytatta: – Holnap reggelre döntsd el, mit akarsz tenni. Választhatsz: vagy széttépjük a felmondást, és maradsz, vagy elmész. Ebben az esetben a fotókban fog gyönyörködni az összes munkatársad – természetesen nem csak a jelenlegiek, hanem azok is, akikkel később lesz alkalmad megismerkedni, ugyanis a fotókat, a felvételt felrakom a netre. És még mielőtt félreértenénk egymást: természetesen ha maradsz, az egyben azt is jelenti, hogy a jövőben nem csupán titkárnőként vagy romantikus barátnőként tartok rád igényt. Fogalmazzunk talán úgy, hogy “teljes körű használatra” szolgálsz… Holnapig dönthetsz. Ne foglalkozz azzal, hogy hogyan közöld a választásodat: ha az egyes számú kis kurvám akarsz lenni, valamelyik csinos miniruhádat vedd fel blézerrel. Combfix, melltartó lehet rajtad, de a bugyit hagyd otthon. Ha újságokban és az interneten szeretnéd viszontlátni a pinádat, és hétfőn az új helyen akarsz kezdeni, gyere be nadrágkosztümben.

Évek óta nem voltam nyaralni, mióta elveszítettük anyát. Azt hiszem, mindenkit megrázott annyira az eset, hogy képtelen lett volna élvezni a nyarat. Ennek már 3 éve. Most azonban – talán mert apa végre újra boldog Erin oldalán, vagy mert adódott ez a szuper lehetőség – útban voltunk Salt Lake City-be. Nem esett olyan messze tőlünk, lévén, hogy coloradoiak vagyunk, így autóval kényelmesen megtettük a kilométereket. Útközben énekeltünk, nevettünk, vagy kíváncsian bámultunk ki az ablakon, hogy minden apró részletet megjegyezzünk a csodálatos kilátásból.
Jócskán beesteledett, mire odaértünk a szállóhoz, ahol apa szobát foglalt: egyet neki és Erinnek, egyet pedig nekem. Nem okozott gondot, hogy egyedül kell aludnom a szobában, elmúltam már 19, és noha félek a sötétben, azért tudok vigyázni magamra. Miután elfoglaltam a szobám, ami ízlésesen volt berendezve, kinyitottam az ablakot, és megcsodáltam a városi fényeket. Soha nem gondoltam, hogy ez a város ilyen nagy. De szerencsére az utazás előtt olvastam róla egy-két dolgot – és az órára pillantva megállapítottam, hogy nincs még késő kicsit szétnézni. Kopogtam kettőt apáék szobája ajtaján, és azon keresztül szóltam nekik, hogy sétálni megyek. Azt hiszem, csak egy halk “rendben”-t hallottam.
A folyosó falai kellemes krémsárgára voltak meszelve, középen egy csokoládébarna csíkkal. Szórakozottan húztam végig rajta az ujjam, nem is figyelve az orrom elé. Így fordulhatott elő, hogy a sarkon befordulva összeütköztem egy idegennel. Megtántorodtam, mire az a valaki erős szorítással megfogta a karom, hogy el ne essek. Egy hálás köszönetet mormoltam, és csak ezután pillantottam fel – és a lélegzetem is elállt. A férfinak sötét haj keretezte az arcát, a szeme pedig szürkén csillogott. Markáns álla, és egyenes vonalú orra volt, kimondottan férfias azzal a kevés borostával. Széles vállai voltak, keskeny csípővel, igazán kisportolt alkat, és meg kellett állapítanom, ő a legszebb férfi, akivel életemben találkoztam.
- Minden rendben? – kérdezte sietve, én pedig némán bólintottam, még mindig őt nézve. Elmosolyodott, majd két lépéssel ki is került, és magamra hagyott. Csak álltam ott, és próbáltam magamhoz térni. Pár perc is eltelhetett, mire eszembe jutott, miért is indultam, így a lift felé vettem az irányt, hogy megkezdjem az esti sétát.
Pár óra múlva fáradtan értem vissza a szállóhoz. Szinte mindent megnéztem, ami a közelben volt, és elég érdekesnek találtam. Viszont elég későre járt már, így le kellett feküdnöm, észben tartva, hogy reggel indulunk a tóhoz a városon kívül, és tartunk két nap sátoros kempinget. Izgalmasnak hangzott, bár sosem sátoroztam még. Fáradtan kinyitottam az ajtót, és odabent lehuppantam az ágyra. Az ablakot nyitva felejtettem legutóbb, így most odaálltam, hogy becsukjam. Nem bírtam megállni, hogy ne nézzek ki a városra, ekkor vettem észre lent a medencénél úszó alakot.
Odakönyököltem az ablakpárkányra, és néztem, ahogy nagy karcsapásokkal úszik. Majd a lépcső felé vette az irányt, és kimászott a vízből. Két kezével hátrasimította a haját, melyből folyt a víz, a testéről pedig izgatóan csurogtak le a vízcseppek. Képtelen voltam levenni róla a szemem. Ő pedig, mintha megérezte volna, hogy valaki nézi, felpillantott az ablakomból kiszűrődő fény irányába, és elmosolyodott. Ekkor ismertem meg benne azt a férfit, akivel összeütköztem a folyosón. Majd elolvadtam, a testem egyszeriben felforrósodott, a mosolytól pedig megkeményedtek a mellbimbóim. Nem értettem, hogy lehet rám ekkora hatással, ám visszamosolyogtam, sőt még intettem is neki. Ő is intett nekem, hogy menjek le fürdeni egyet. Elgondolkodtam, végül is miért ne. A térdem már remegett, amikor magamra kaptam a bikinimet, melynek türkiz színe jól kihangsúlyozta a kék szemem, és sötétszőke hajam. Még fogtam egy törölközőt, majd lementem a medencéhez.
A férfi a medence szélén ült, a lábait a vízbe lógatta. Én ledobtam a törölközőm egy napozóágyra és odatelepedtem mellé.
- Üdv – mosolyogtam rá, de a gyomrom egy nagy-nagy gombóc volt.
- Üdv – válaszolt, és a mosolyától, ha lehet, mégjobban elöntött a forróság. – Elnézést a koraesti kellemetlen találkozás miatt, tudja rengeteg munkám volt még, és siettem.
- Nincs gond, én voltam a figyelmetlen – válaszoltam udvariasan, majd egy lassú mozdulattal beleereszkedtem a medencébe. Kellemes volt a víz, és csak mellig ért, így gond nélkül, kapálózás nélkül tudtam egyhelyben maradni. A férfi is becsúszott mellém, és ahogy elhaladt mellettem, a keze futólag hozzáért a csípőmhöz. A langyos víz ellenére elöntött a forróság.
- Mióta van itt a szállodában? – kérdezte mély, férfias hangján, miközben engem nézett.
- A szüleimmel érkeztem Coloradoból – válaszoltam, nem akartam belemenni a családi helyzetünkbe. Az mindig sajnálkozást szül, én pedig nem erre akartam alapozni ezt az estét. – És Ön? – s közben lassan haladtam a medence széle mellett, a lépcsőnél pedig megálltam.
- Pár napja vagyok itt, ide szólított a munkám. Még egy hetet biztosan maradnom kell, közben pedig olykor futja az időmből valami kellemesebb tevékenységre is. – mosolyodott el.
- Megértem, a holnapi nap kitűnő alkalom a kempingezésre a “tó legnépszerűbb sátorozóhelyén” – idéztem apát kis fintorral. – Maga mire gondolt? Esti fürdőzésre a szállodai medencében? – kacagtam fel, ennél azért érdekesebbre számítottam.
- Talán nem tartja elég kellemes kikapcsolódásnak? Bevallom én sem élveztem annyira, mint most, hogy maga is itt van – mosolygott sejtelmesen, és elindult felém a vízben. Libabőrös lettem, hirtelen a bőröm egész felszínét elkezdtem érezni, ahogy a víz simogatja a combom, ahogy az olykor meglibbenő szellő meglibbenti a hajam, és az végigsimítja a nyakam. És a férfi csak jött. Én pedig kezdtem hátrálni a vízből, úgy éreztem, ha ott maradok, akkor nem jövök ki onnan még elég sokáig.
- Hova menekül? – kérdezte az idegen, és szemében jókedv csillant.
- Csak hideg volt már a víz – próbáltam mentegetőzni, de a vak is láthatta, hogy odakint pedig vacogva ácsorogtam. Összefontam magam előtt a karom, és igyekeztem ezt minél kevésbé kimutatni. Nem sok sikerrel…
- Ne vicceljen, mindjárt megfagy ott kint. Jöjjön vissza, nem fogom bántani, megígérem. – azzal felémnyújtotta a kezét, én pedig pár pillanatig elgondolkodtam. Nem attól félek, hogy ő bántana, hanem hogy én nem tudok állva maradni a közelében. Végül odaültem a medence szélére, ő pedig megfogtam a derekam, és segített becsúszni a vízbe. Közben a testem végigsiklott az övén. Mikor már a saját lábamon álltam, belepillantottam a szemébe, és amit ott láttam, engem is birtokba vett: fellángoló vágy, és éreztem, hogy a keze még mindig a csípőmön pihen.
- Köszönöm – suttogtam, ő pedig csak bólintott, de nem távolodott el. Keze lassan felfelé siklott a testemen, forróságot hagyva maga után. Majd lassan a mellemre siklott, s a hüvelykujjával cirógatni kezdte a mellbimbóimat.
- Tudod, hogy a hidegtől majd átütötték a fürdőruhád? – kérdezte rekedt hangon, immár tegezve. Én nem tudtam mit mondani, csak jobban hozzásimultam, tenyeremet a mellkasára tettem. Nem tudtam eldönteni, eltoljam-e, vagy végigsimítsam. De ahogy a mellbimbóimmal játszott, a vágy egyre jobban úrrá lett rajtam, és a kezeim végigkúsztak a mellkasán, majd összefonódtak a nyaka mögött. Az arcunk már majdnem összeért, és én kissé szétnyitottam az ajkam. Lassú gyengéd csókra számítottam, de ehelyett olyan vággyal csókolt meg, hogy az egész testem beleremegett. Addig tolt, míg neki nem ütköztem a medence falának, és csak csókolt, szenvedélyesen. A nyelve utat tört a számba, és hancúrozásba kezdett az enyémmel. Nem tudtam uralkodni magamon, a kezem beletúrt a hajába, és húztam magamra a fejét, ő pedig a csípőmet szorította magához, és éreztem, mennyire kíván. Gyengéden beleharaptam az alsó ajkára, mire ő felnyögött, és kapkodva a fürdőruhám madzagját kezdte kibontani. Majd áthúzta a fejem fölött, és mostmár a csupasz mellemet fogta a tenyerébe, közben az ajkai lesiklottak a nyakamra, és azt csókolta szenvedélyesen. Én simogattam a mellkasát, a hátát, az arcát, és úgy éreztem, elvesztem a karjaiban. Az ajkai még lejjebb kúsztak, a kulcscsontomra, majd a keze a fenekemre tévedt, és könnyedén megemelt a vízből, nekiszorított a falnak, így nem csúsztam vissza, s a szája az egyik mellbimbómra tapadt. Felnyögtem, ő pedig nyelvével ingerelte, olykor szívott rajta egy kicsit. Az ujjaim a hajába túrtak, és húztam magamra a fejét, a lábaimmal pedig átkulcsoltam a derekát. A keze felsiklott a testemen, és a szája helyére tapadtak, míg ő újra megcsókolt. Azt hittem, ennél már nem érhet nagyobb gyönyör, mire a keze lesiklott a combom belső felére, és lassan egyre beljebb kezdett kúszni. Zihálva szedtem a levegőt, majd az ujjai elérték a kis háromszöget a fürdőruhámon, és a vékony anyagon át éreztem a határozott érintését. Felnyögtem. Erre ő végighúzta az ujját a bugyi szélén, és én úgy éreztem, menten megőrülök.
- Kérlek – lihegtem a fülébe. És ő egy határozott mozdulattal becsúszott a bugyimba, s ujjai utat törtek a nagyajkak között. Rögtön megtalálta a kis duzzadt gombócot, ingerelte, de nem állt meg. Tovább csúszott, be egyenesen a hüvelyembe, és én halkan sikoltottam. Az ujjait olyan mélyre nyomta, amennyire csak tudta, majd kijjebb húzta, hogy utána újra tövig tolhassa belém. Így dugott először egy, majd két ujjával, én pedig kapaszkodtam belé, és minden lökésnél nyögtem. Gyorsított a tempón, és éreztem, már nem kell sok, hogy kielégüljek. Körmeimet gyengéden a hátába mélyesztettem, és egyre szaporábban szedtem a levegőt, ugyanolyan ütemben nyögve. Hirtelen megéreztem, ahogy közeledik az orgazmus, majd elemi erővel tört rám, az egész testem belerándult, ám ő tartott erősen, míg én hosszakat nyögve élveztem. A testem lassan elernyedt és bekövetkezett, amit már az elején tudtam: képtelen leszek megállni a lábamon a közelében. Ő lassan leeresztett, én pedig pár pillanat alatt igyekeztem magamhoz térni.
Mikor már elég erőt éreztem magamban, felpillantottam, és valami olyat láthatott a szememben, ami meghökkentette, mert a szemöldöke a magasba szaladt, az arcán pedig vágyakozó mosoly terült szét. Tudtam, hogy ez az orgazmus nemhogy kielégített volna, csak mégjobban felajzott. Megragadtam a fejét, és magamhoz húztam, szenvedélyes csókkal zárva le a száját. Majd a kezem lesiklott a vállán, le a mellkasán keresztül a hasára, végül pedig a dudorodó nadrágjára, amin jól kitapinthattam, hogy olyan kemény már, mint a szikla. Nadrágon keresztül rákulcsoltam az ujjaim, mire ő felnyögött, és még szenvedélyesebben csókolt.
- Mit teszel velem…? – lihegte két csók között, én pedig elkezdtem az ujjaim le-fel táncoltatni a farkán. Erősebben megragadtam, és készültem a nadrágjától megszabadítani.
Ám ekkor beszédfoszlányokat hallottam…
- Nem, órák óta elment már. Baja is eshetett, nem ismeri a várost… – apám hangja volt, én pedig megdermedtem.
- Engem keresnek – suttogtam rémültem, és azt sem tudtam, mihez kezdjek hirtelen. Ő értetlenül nézett rám, majd megértette, miről beszélek, s mostmár ő is hallotta a beszélgetést.
- El is rabolhatták, eltévedhetett odakint – Erin a legrosszabbakra gondolt. Nem hagyhattam őket így aggódni. A fürdőruhafelsőm után nyúltam, és magamra rángattam, ő pedig készségesen elengedett. Látszott, hogy még igyekszik magához térni. Majd kidugtam a fejem a medence széle fölött, és odakiáltottam a szülőmnek:
- Apa! Itt vagyok! Nincs semmi baj, csak fürödtem egy kicsit. – s láttam, amint a megkönnyebbüléssel az arcukon felénk jönnek. Az “úszótársamra” pillantottam, úgy tűnt, összeszedte magát.
- Nagyon aggódtunk kicsim, Erinnel már azt hittük… – és itt elakadt a hangja, amikor meglátta a mellettem álló férfit. Igyekeztem feltalálni magam, és bemutatni őket egymásnak.
- Ő itt az apám, Apa, ő pedig… – és ekkor döbbentem rá, hogy még a nevét sem tudom.
- Philip. Philip O’Brian. – segített ki gyorsan, s biccentett apámnak. Kikászálódtam a medencéből, és a törölközőmért siettem. Magamra tekertem, és látva, hogy apámék visszaindultak, még egyszer a medence a felé néztem. Ő csak nézett rám, a szemében még mindig vágy csillant. Philip O’Brian. Csak reméltem, hogy még összefutunk, amíg itt vagyok, és akkor befejezhetjük, amit elkezdtünk…