A szexuális bűncselemények bizonyítása

Hetek óta Dominque Strauss-Kahn zaklatási botrányától hangos a sajtó. Egyelőre nem tudni, mi történt pontosan a New York-i hotelben, de annyi biztos, hogy a volt pénzügyi vezető védőinek nem lesz könnyű dolguk. Pedig a legtöbb szexuális bűncselekmény esetén inkább fordított a helyzet…
„A szexuális bűncselekmények bizonyítása abban különbözik más ügyektől, hogy az erőszak elszenvedője általában egyedül van, amikor a kifogásolt cselekmény megtörténik, így a bizonyítás során is egyedül van az állításával” – ismertette az ilyen jellegű ügyek fő jellemzőjét Tuza Péter, a „Zsanett-ügy” néven elhíresült eset sértettjének ügyvédje.
A szexuális bűncselekmények vádlottjai általában nem ismerik el elsőre a tettüket: tudják, hogy a bizonyítás nem könnyű (legtöbbször nincsenek tanúk). A hasonló ügyek vádlottjai, gyanúsítottjai ezért elsőként rendszerint azt próbálják bizonyítani, hogy a sértett szavahihetetlen, nem mond igazat.
Kulcsfontosságú az ilyen ügyekben, hogy a sértett mennyire hitelesen, ellentmondásoktól mentesen mondja el a vele történeteket. Ehhez viszont megfelelő körülmények kellenek: egyes szakemberek szerint a rendőrségek, bíróságok alkalmazottainak speciális képzésre lenne szüksége ahhoz, hogy megfelelő érzékenységgel, tapintatosan tudjanak bánni egy traumatizált sértettel. Már ahhoz is sok erő kell, hogy valaki eldöntse, feljelentést tesz, és mások elé tárja a legtöbb sértett által szégyellt incidenst.
A többség nem lép vissza – „A szexuális bűncselekmények kényes területet jelentenek: ide tartozik a szemérem elleni erőszak, az erőszakos közösülés… a kerítés, kitartottság, üzletszerű kéjelgés. Sok sértett csak a feljelentés után szembesül azzal, hogy mivel jár majd az eljárás: kihallgatás, találkozás igazságügyi pszichológus szakértővel… És mivel az erőszakos közösülés és személy elleni erőszak (alapesetben, ha nem kiskorú a sértett, nem többen követik el a bűncselekményt) magánindítványos bűncselekmény: vagyis a sértettnek kell nyilatkoznia, hogy kívánja-e az eljárás megindítását, az elkövető felkutatását. Ennek hiányában a rendőrség kénytelen megszüntetni a nyomozást” – mondta Nők Lapja Cafénak Molnár István rendőr őrnagy, a BRFK Gyermek és Ifjúságvédelmi Osztálya megbízott alosztályvezetője, hozzátéve, hogy – az általa ismert ügyekben – azért a sértettek többsége nem lép vissza, és megteszi a feljelentést.
A szexuális bűncselekmények kivizsgálása során pszichológus, pszichiáter szakembert is bevonnak a történtek rekonstruálása érdekében. Speciális teszt igazolhatja például a sértett traumatizáltságát, és egyéb következtetéseket is levon az igazságügyi pszichológus, aki nem csak a véleményét fogalmazza meg arról, mi valószínűsíthető az eset kapcsán. „Sajnos az ilyen ügyekben csak a sértettet vizsgáljuk, pedig nagyon fontos lenne, hogy mindkét féllel beszélhessünk, hogy a motivációt feltérképezzük, az előzményeket megismerjük, hogy a történet mindkét fél által elmondott verzióját halljuk” – mondta Pál Enikő klinikai szakpszichológus, igazságügyi pszichológus szakértő. Általában a feljelentés megtétele után hozzávetőleg két héttel kerül hozzá egy-egy ilyen eset sértettje, de ennyi idő – magyarázta a pszichológus – nem jelent problémát a pszichológiai vizsgálat szempontjából.
Fontos a gyorsaság – A szexuális bűncselekmények felderítését nagyban segíti, ha a sértett és a hatóságok azonnal lépnek, hogy benyomást lehessen szerezni a sértett személyes reakcióiról, és kikérhessék azok véleményét, akik látták a sértettet az esemény után: milyen állapotban volt, mit mondott, hogyan viselkedett… Lehetőség szerint minél előbb szükséges – szakszerűen – beszerezni az összes bizonyítékot, és „megkérdezni” az elkövetéssel gyanúsított személyt.
A feljelentést követően akár azonnal orvosi, nőgyógyászati vizsgálatra kísérik a sértettet és helyszínelésre is sor kerül, melynek során begyűjtik a bizonyítékokat: például zsebkendőt, gumikesztyű, óvszert, ruhamaradványokat – ismerteti az ilyen esetekben szokásos ügymenetet Molnár István.
A késlekedés ronthatja a sértett esélyeit – mondta Tuza Péter, aki mindkét oldalt képviselte már ügyvédként szexuális bűncselekménnyel kapcsolatos eljárásban: és emlékezik olyan esetre is, ahol azért mentették fel a védencét, mert a hatóság „nem foglalta le a kulcsbizonyítékot, a lepedőt”.
Az ilyen ügyek vádlottjai gyakran „nyitva hagynak” egy utat maguknak: ha eljut a bizonyítási eljárás odáig, hogy elismerik, hogy sor került az aktusra, akkor azt állítják, hogy az a sértett beleegyezésével történt. Előfordulnak „kitalált” történetek is: családi viták, válások során felmerülő feszültségek (gyerekfelügyelet, ingóságok megosztása) miatt. És „van, hogy véget ér egy párkapcsolat, és közben valami sérelem miatt azt állítja az egyik fél, hogy az utolsó szexuális együttlét erőszakon alapult és nem közös beleegyezésen” – mondta Molnár István.
Szégyen, titkolózás, félelem – Azért inkább az jellemző, hogy elhallgatják a sértettek az ilyen ügyek többségét. „Ilyet az ember nem szívesen vállal fel: egy ilyen ügy kapcsán annyi szennyet, mocskot zúdítanak rá az érintettre” – mondta Tuza Péter, aki eddigi munkája során nem találkozott olyan üggyel, ahol a sértett egy hasonló ügyben „kifejezetten valótlanságot állított volna”.
Sokan szégyellik, magukat is okolják, ha valamilyen szexuális zaklatás, bűncselekmény áldozatává válnak. Akik pedig vállalják, azokat gyakran elrettentik a hatóságok: előfordul, hogy feleslegesen vájkálnak a magánéletüknek olyan területén is, ami nem kapcsolódik az ügyhöz, vagy épp kétségbe vonják a szavukat – állítja a területtel foglalkozó szakemberek egy része. „Nem értem, miért kellene egy ilyen ügy sértettjének arra válaszolnia kihallgatáskor vagy a bíróságon, hogy hány szexuális partnere volt az esetet megelőzően… vagy hogy éppen milyen ruhát viselt aznap. A szexuális erőszak ugyanúgy elítélendő, ha bő pulóverben és nadrágban, vagy ha miniszoknyában és szűk felsőben volt a bűncselekmény elkövetésekor az áldozat” – mondta a Nők Lapja Cafénak egy név nélkül nyilatkozó pszichológus, aki éveken át egy bántalmazott nőket segítő telefonos segélyszolgálat önkéntes munkatársa is volt.
„Nem hinném, hogy bárki is kitalált – szexuális bántalmazásos – történettel állna elő, az ilyesmit szinte mindenki inkább szégyelli, eltitkolni próbálja – mondta dr. Süli Ágota pszichiáter, hozzátéve, hogy egyes vélemények szerint az Egyesült Államokban esetenként túlzásba is viszik például a munkahelyi zaklatásos ügyeket: van, aki úgy érzi, hogy már megdicsérni sem lehet egy nőt anélkül, hogy botrány legyen az ügyből.” De Magyarországon erről egyáltalán nincs szó: „olyan nagy lehet a szégyen- és bűntudatérzés, hogy előfordul, hogy például az őt gyerekként rendszeresen megerőszakoló apát még felnőttként sem jelenti fel a sértett.”

Vádemelés az erdőkertesi fajtalankodó ügyében

Az élettársak együtt nevelték K. Ildikó előző kapcsolatából született fiát, illetve közös fiukat. O. Sándor több alkalommal is szexuálisan molesztálta mindkét kisfiút.
Vádat emelt a Pest Megyei Főügyészség O. Sándor és élettársa, K. Ildikó ellen, mert erdőkertesi otthonukban 2009-ben a férfi több alkalommal is erőszakkal fajtalankodott az akkor ötéves nevelt, valamint hároméves saját gyermekével, és erről a nő is tudott – közölte Kállai Gábor, a főügyészség szóvivője hétfőn az MTI-vel.
A vádirat szerint az élettársak együtt nevelték K. Ildikó előző kapcsolatából született fiát, illetve közös fiukat. O. Sándor több alkalommal is szexuálisan molesztálta mindkét kisfiút, például csókolózásra “tanította” (kényszerítette) őket. A nagyobbik gyermek később elmondta anyjának a történteket, de az asszony azt felelte, hogy erről nem szabad beszélni – áll a vádiratban.
A nő mindent tudott élettársának fajtalankodó szokásairól, mert később mindkét kisfiú hozzá fordult segítségért, ő viszont megfenyegette a kicsiket: ha ilyeneket mondanak, intézetbe fognak kerülni. Az ügyre akkor derült fény, amikor K. Ildikó édesanyja és a nagyobbik gyermek édesapja 2010 júniusában bejelentést tett az erdőkertesi családgondozóban – mondta Kállai Gábor. A február óta előzetes letartóztatásban lévő 26 éves férfit 5-15 évre, a 27 éves nőt 1-5 évre is ítélhetik – közölte a megyei főügyészség szóvivője.

Nikoleta Lozanova focista feleség

Nemcsak az élvonalban maradás, de dögös barátnője miatt is sokan irigykednek Valerij Bozsinovra (25), a Parma futballistájára. A szexis modell, Nikoleta Lozanova (23) személyében ugyanis igazi bomba nőre lelt. Kérdés mit szól a sztárfocista ahhoz, hogy a mostani Playboyban szinte mindent megmutat magáról a kedvese?

– Az minden vágyam, hogy egyszer majd a kezdőkörben szexeljek Valerijjel. Természetesen tömött lelátók előtt – mondta vagányan Lozanova, ezzel is jelezvén, a párjának nem sok beleszólása van abba, hogy hol és milyen felkérést fogad el.
A szexi hölgy a most megjelent Playboy magazinban mutatja meg domborulatait, s a magazin dolgozói szerint minden mozdulatán látszott, hogy profi modell. A képeket elnézve pedig az is teljesen érthető, hogy miért nem tudnak nemet mondani neki az áldozatai – akik valahogy majdnem mindig a futballisták közül kerülnek ki.
Lozanova korábban a bolgár válogatott kapusával, Nikolaj Mihajlovval és Dimitar Berbatovval is ágyba bújt. A világhírű énekes, Alicia szerint Lozanova foci iránti rajongása azonban még ennél is nagyobb. Szerinte a modell már egy egész focicsapattal lefeküdt. Az énekesnőből nem véletlen árad a düh: a csinos modell tőle szerette el Bozsinovot…

Kártérítést fizetne a belga katolikus egyház a szexuális visszaélésekért

Hajlandó kártérítést fizetni a belga katolikus egyház a papság által elkövetett szexuális visszaélések áldozatainak – derült ki egy hétfőn kiadott közleményből.
A dokumentum szerint a belga püspököket és vallási vezetőket “mélyen érintették és felzaklatták” azok a papok által elkövetett visszaélések, amelyekre az elmúlt évben derült fény. A közlemény kitér arra, hogy több mint 500 tanú tett szívszaggató vallomást a belga katolikus egyház dolgozói ellen, akiknek számlájára egyebek mellett gyermekek szexuális zaklatása írható.
A dokumentumban az áll, hogy az egyház “segíteni akar az áldozatok méltóságának helyreállításában, és igényeiknek megfelelően pénzügyi segítséget szeretne nekik nyújtani.” Belga egyházi vezetők hónapokon át nem voltak képesek eldönteni, mi lenne a legmegfelelőbb kezelési módja a katolikus egyházat alapjaiban megrengető válságnak. Mint a közleményben írják, tiszta szívből sajnálják az elkövetett visszaéléseket, amelyek “óriási, gyakran éveken át tartó szenvedést okoztak az áldozatoknak”,. Egyúttal nagyra értékelik azt, hogy a fájdalmas megrázkódtatáson átesettek vállalták a történtek felelevenítését.
Az áldozatok és az általuk alapított szervezetek korábban éveken át hiába jelezték az egyház felé az őket ért sérelmeket. A jelentett erőszakcselekmények következménye büntetés helyett mindössze annyi volt, hogy a vétkes papot fölöttesei egy másik plébániára helyezték át.
A botrány tavalyi kipattanását követően felállított parlamenti vizsgálóbizottság által kihallgatott egyházi tisztviselők beismerték, hogy gyakran közömbösek voltak a papság által elkövetett szexuális visszaélésekkel szemben, és nem foglalkoztak az áldozatok igényeivel.
A közleményben a belga egyház egyúttal ígéretet tett arra, hogy a “jövőben soha többé nem fordulnak elő” hasonló esetek.

Meleg nyár

„Ez a nyár különleges lesz” Újságoltam alig pár napja a barátaimnak, a középiskolai bizonyítvány átadón. Megkezdődött a szünidő, amit már oly rég vártam. Egy teljes hónap Olaszországban. A nappaliban ültem és a TV csatornák között válogattam, de semmi érdekeset nem találtam. Gondolatban már messze jártam, a tengerparton sétáltam és élveztem ahogy a nap barnítja a bőröm, az aranysárga homok pedig finoman simogatja a talpam, beférkőzve lábujjaim közé. Elmosolyodtam erre a gondolatra, nagyon vártam már az utazást, amitől már csak két nap választott el. Halk neszre lettem figyelmes, majd nyílt a bejárati ajtó és beléptek a szüleim, Nadia és Ian Darrel. Nagyon szeretem őket, és ők is tagadhatatlanul szeretnek engem, hiszen egész életemben mindent megkaptam, amire csak szükségem volt.
Anya és apa végre itthon. – tette le apa az aktatáskáját a kanapé mellé és mosolyogva nézett rám. – Na hogy telt a napod Josh?
Köszi jól, csak egy picit unatkoztam, de végre itthon vagytok. – léptem oda anyámhoz és gyengéden megpusziltam az arcát. – Fáradtnak tűntök, minden rendben ment az irodában?
Persze kincsem, e miatt te ne aggódj.
Oké, és persze ti se törődjetek most már a munkával, hiszen holnapután indulunk Olaszországba… már alig várom. – álmodoztam ismét, de a szüleim arcáról nem olvastam le semmiféle boldogságot.
Joshua … – szólt ismét apám, és egyre inkább kezdett bennem megerősödni az az érzés, hogy valami nincs rendben, hiszen nagyon ritkán neveznek a teljes nevemen, olyankor pedig vagy rosszat tettem, vagy valami komoly dologról van szó. – Beszélhetnénk veled?
Persze. – ültem vissza a kanapéra és kérdőn néztem rájuk. Anya mellém ült le, apa pedig a fotelban foglalt helyet, majd nagyot sóhajtott. – Arról lenne szó fiam, hogy az idei nyaralásunkat el kell halasztanunk.
Hogyan?- lepődtem meg.
Nem utazunk idén Olaszországba Josh. – ismételte meg anya.
De miért? Egész évben ezt tervezgettük, erre készültem. Mi lesz így a nyarammal?
Sajnálom, de idén nyáron kihagyjuk a közös nyaralást.
Ez nem fair! – mondtam kicsit hangosabban – Meg ígértétek!
Tudom, de mégis… – fogta meg anya a kezem – már elmúltál tizenhat éves, kérlek értsd meg.
Jó, de akkor… egész nyáron egyedül leszek itthon?
Nem. – szólt közbe apám – Találtunk egy megoldást.
Elutazol. – folytatta anya – Csak nem Olaszországba, hanem a francia Alpokba.
Hogy? – döbbentem le – De anya tudod, hogy tériszonyom van.
Ugyan kicsim. – nevette el magát. – Ne butáskodj kérlek.
Én nem akarok oda menni… nem ismerek ott senkit, hol laknék? – próbáltam ellen érveket gyűjteni.
Ott él az egyik unokatestvérem, és a minap beszéltünk telefonon. Említettem neki a helyzetet, és megkértem, hogy hagy lakj nála pár hétig, amíg nem tudunk mi is szabadságra menni. És természetesen beleegyezett, hogy nála nyaralj.
A hegyekben anya? Ott folyton havazik! Nem bírom a hideget tudod te is.
Nyáron ott sincs olyan hideg, és nem havazik. Tudom kicsim, hogy ez hirtelen ért, de a kedvemért kérlek fogadd el.
De anya… – néztem rá, és láttam a szemében, hogy nem azért akarnak oda küldeni, hogy ne kelljen velem foglalkozniuk, hanem mert tényleg egy nagyon fontos ügyön dolgoznak. – Nhhh… – sóhajtottam mélyet – Mikor kell indulnom?
Holnap délben megy a géped. – mondta apa – Már megvan a jegyed is.
Holnap? – összeszorult a szívem – Akkor azt hiszem, ideje mennem és összecsomagolnom. – álltam fel és a szobámba mentem. Hallottam, hogy még beszélgetnek valamiről, majd anya jelent meg a szobámban.
Köszönöm Josh, hogy megértetted a döntésünk. – segített a pakolásban.
Úgysincs más lehetőségem, pedig olyan szorgalmasan tanultam az olaszt egész évben, ötösre is vizsgáztam, míg franciából csak épphogy meglett a négyes.
Tudom, és büszke is vagyok rád. – ölelt át. Jó volt érezni a szeretetét, és azt hogy nem vagyok egyedül, legyek bárhol is, ő mindig mellettem lesz.
Miután landolt a gépem St. Vincent-ben, fogtam a csomagom és elindultam a váró felé. Anya azt mondta itt fog majd várni az unokatestvére, csak éppen azt felejtettük el megbeszélni, hogy hogyan is néz ki, az, aki majd vár. Körülnéztem, de rengeteg embert láttam magam körül, majd észre vettem egy férfit, aki kirítt a tömegből. Magas volt, sportos testű, haja olyan vakítóan szőke, mint a nyári napsugár, szemei pedig kékebbek az égboltnál. Merengve nézett maga elé, nem úgy tűnt mint, aki vár valakit. Majd megláttam előtte feküdni egy csodaszép kutyát, akinek a nyakában egy tábla lógott, rajta az én nevemmel: Joshua Darrel. Meglepődtem, majd még inkább mikor a kutya felállt és egyenesen engem nézett, mintha megérezte volna, hogy őt figyelem. Közelebb mentem, mire ugatni kezdett, amire már a gazdája is felfigyelt. Kérdőn nézett rám, alaposan végigmért, majd mintha elmosolyodott volna, de ebben nem voltam biztos. Nem értettem, mit talál viccesnek, kb. egy fejjel vagyok nála alacsonyabb, igaz a testalkatom nem éppen olyan mint egy átlagos velem egykorú, fiúnak, ugyanis elég sovány vagyok és izmaim se nagyon vannak, persze ő ebben sem szenvedett hiányt. Az arcomat figyelte, mire azt hittem valami maszat van rajtam, hiszen átlagosnak mondható a félhosszú gesztenyebarna hajam és a zöld szemem.
Joshua? – kérdezte, és persze a hangja sem lehetett hétköznapi, annyira lágyan, mégis férfiasan csengett és magabiztosságot sugárzott.
Igen. – néztem felváltva őt és a kutyát, de még annyira sem méltatott, hogy bemutatkozzon, sarkon fordult és elindult. Megragadtam a bőröndöm és utána igyekeztem, de alig bírtam a hatalmas csomaggal, persze ő szaporán szedte a lábát. Felmérgelt a viselkedése, és ennek jelét is adtam, mikor ellöktem a bőröndöm, ami hangos csattanással ért földet. Erre persze megállt és visszanézett, majd unottan sóhajtott.
Mi van már? Nem érek rá egész nap.
Akkor talán vihetnéd a cuccom. – vágtam rá
Arról ne is álmodj! Inkább szedd magad össze és igyekezz. Sue! – szólt a kutyához, majd tovább indultak.
Hé! – kiabáltam utána – Sue! – próbálkoztam a kutyánál, aki meg is állt egy pillanatra és rám nézett, de gazdája a combjára csapva kezét, vonta magára a figyelmét, majd ismét követte a férfit. Dühös voltam, egyszerűen semmibe vett, felállítottam a bőröndöm, és ismét elindultam, de már a sírás kerülgetett, annyira elegem volt belőle. Mire kiértem a parkolóba teljesen kifáradtam a cipekedéstől. Egy régifajta Jeep mellett állt, majd kinyitotta a csomagtartót. Elé botorkáztam, majd egy nagy sóhaj kíséretében a földhöz csaptam a csomagom.
Végre, azt hittem retúr jegyed van a Bostoni gépre. – mondta és felvette a bőröndöm, bedobta a csomagtartóba, majd becsapta az ajtaját és előre ment. Én is előre siettem, és már ültem volna be a vezető melletti ülésre, mikor észrevettem, hogy a fekete fehér foltos kutya ott heverészik, és nagy talán még gazdájánál is kékebb szemével engem néz.
Sue. Menj hátra.- utasítottam, de a füle botját sem mozdította. – Megkérnéd a kedvemért, hogy menjen hátra? – kérdeztem, a férfit, mire unott arccal nézett rám.
Nem. Az az ő helye. – mondta komoran, és beindította a motort. Legszívesebben hozzá vágtam volna valamit és meg sem álltam volna az első gépig, ami Bostonba megy, de persze ezt nem tehettem, így beültem a hátsó ülésre, és alighogy becsuktam az ajtót már el is indultunk. Durcásan vetettem néha egy-egy pillantást a visszapillantóba, de olyan kifejezéstelen arcot vágott, amilyent még nem láttam. Jó ideje mentünk már, mikor meguntam a figyelését és az ablak felé fordultam, egy szerpentinen mentünk, körülöttünk pedig mindenhol csak, hegyek voltak láthatók. Tudtam előre, hogy ez a nyaralás nem éppen olyan lesz, amiről álmodoztam.
Mikor végre megállt a kocsi kb. két és fél órás utazás után, jól esett kiszállni és nyújtózni egyet, teljesen elgémberedtek a tagjaim. Miután megvoltam a tornával körülnéztem és ledöbbentem, gyönyörű volt a táj. Minden irányból hegyek vették körül a nagy régi építésű házat, és vele szemben olyan fél kilométernyire egy tó terült el, némely hegy csúcsát hó borította, ami a kb. húsz fokban is vakítóan fehérlett. A férfi kivette a csomagom a kocsiból és, meg is lepődtem de bevitte a házba. Én is követtem őket, majd elámultam, ahogy beléptem az ajtón. Mindenhol régi antik bútorok voltak, teljesen olyan volt, mintha az ötvenes évekbe léptem volna át. Álmélkodásomból a férfi selymes hangja ébresztett fel.
Joshua! – állt már előttem, kitudja hanyadszor szólított.
Igen? – néztem rá kérdőn.
A harmadik szoba a tiéd, bevittem a bőröndöd. – csukta be mögöttem az ajtót.
Köszönöm. – követtem a konyhába.
Szereted a halat? – kérdezett ismét, de mikor értetlenül néztem rá, kiegészítette – Enni.
Ah… igen. – vágtam rá.
Oké. – vett ki a hűtőszekrényből egy lábast, és a gázra tette.
Um… – néztem egyfolytában – szóval…
Mi az?
Nos, csak annyi, hogy, megkérdezhetném a neved?
A nevem? – hőkölt vissza. – Te nem tudod a nevem?
Izé… nem. Hiszen még nem is találkoztunk soha. – próbáltam menteni a helyzetet.
Soha, hát persze – mondta és mintha elmosolyodott volna – Alain vagyok. Alain Lagué.
Örvendek Alain – nyújtottam a kezem, mire mintha most ő lett volna zavarban, kicsit ódzkodva szorított velem kezet, majd visszatért a gázra helyezett lábashoz.
Naplemente után Alain elhagyta a lakást, nem szólt egy szót sem, csak egyedül hagyott ebben a hatalmas házban. Rideg volt velem mióta csak leszállt a gépem, amit nem igazából értettem. Elméletileg rokonok vagyunk, akkor meg miért viselkedik így? Még csak hozzám sem szól, rám sem néz. Eltűnődve ültem a kanapén mikor visszatért, oldalán a csodás Sue-val, aki valójában egy szibériai husky volt. A kutya letelepedett a kandalló elé, amelyben még halványan pislákolt a tűz, majd pár pillanat múlva már hortyogott is. Alain után néztem, aki a konyhába ment, feltett egy kanna vizet a gázra majd ledobta a kabátját, és pár vékonyabb fadarabot hajított a tűzbe.
Ha meg akarsz fagyni, alhatsz kinn a kutyaólban. – vetette oda nekem ridegen, mire meglepődtem.
Hogyan? – kérdeztem vissza.
Nehezedre esett volna figyelni a tűzre? Ez nem egy összkomfortos ház, ahol egyetlen mozdulattal bekapcsolod a fűtést. – tért vissza a konyhába.
Én, nem tudtam, és neked nehezedre esett volna megkérni, hogy figyeljek rá, amíg te ki tudja hol mászkálsz?
Azt gondoltam ez egyértelmű, de látom, hogy te sem vagy más csak egy elkényeztetett kis ficsúr Bostonból.
Vitatkozhatnánk, hogy ki az elkényeztetettebb. Bunkó vagy velem mióta megérkeztem.
Mit kellett volna tennem? Nyalni a segged? Na ne nevettess kölyök…
Anya azt mondta, hogy te egy rendes ember vagy, de azt hiszem ő is félreismert. – álltam fel és a szobám felé vettem az irányt.
Hálásnak kellene lenned, hogy egyáltalán itt lehetsz, de te csak panaszkodni tudsz… ha nem tetszik valami nyugodtan haza lehet menni. Ne félj nem tartalak vissza.
Legszívesebben azt is tenném, hülye remeterák! – kiabáltam, majd becsaptam magam után az ajtót. Sírni volt kedvem, amint belegondoltam, hogy három hetet kell eltöltenem ezzel az emberrel. – Hogy fogom én ezt kibírni? – vetettem magam az ágyra, és a szüleimre gondoltam. Olykor utáltam, hogy mindketten nyomozók, ráadásul társak, de egyébként nagyon büszke voltam rájuk, és arra amit csinálnak. Elővettem a mobilom és pötyögni kezdtem, majd magam mellé rakva az ágyon vártam a választ, de nem érkezett. Féltem hogy baja esett a szüleimnek, és már nem tudtam visszatartani a könnyeim. Halkan zokogtam, és minden bizonnyal, ennek köszönhető, hogy elnyomott az álom.
„Anya, apa, máris nagyon hiányoztok. Alain egy goromba fráter, egyáltalán nem törődik velem. Haza akarok menni, de tudom, hogy alapos megfontolás után döntöttetek úgy, hogy ide kell jönnöm. Próbálom kibírni ezt a pár hetet, de kérlek, ha lehet előbb, akkor hagy menjek haza. Szeretlek benneteket, kérlek vigyázzatok egymásra! Josh.”
Másfél hete már, hogy a kis francia Alpok beli Aspres sur Buech faluban tengetem a napjaimat, többnyire magányosan, vagy Sue társaságában. Alainnel alig váltunk néhány szót, de akkor is csak kérdez valamit én pedig morgok feleletül pár szót az orrom alatt. Szörnyű volt ez a ház, se televízió, se egy rádió, telefonja sem volt, sőt még órája sem, csak egy régi állóóra volt a nappaliban, de nem járt az sem. Egyik délután aztán úgy döntöttem, hogy nem ülök tovább a lakásban, egész szép volt kinn az idő, így egy vékony kabátba bújva elhagytam a házat. Lesétáltam egészen a tóig, közben a tájat figyeltem. Csönd volt és nyugalom, még engem is egészen kikapcsolt. Lágyan fújt a nyári szél, a nap pedig fényesen nézett le erre a csodás vidékre. Ahogy a tóhoz értem leguggoltam és a vízbe nyújtottam a kezem. Hideg volt és nem a legtisztább, mégis szépen csillogott, és egy két hal is ott fickándozott a parthoz közel. Arra gondoltam, hogy most süttethetném a hasam az olasz tengerparton, fagylaltot nyalva, és megmártózhatnék az akár húsz fokos vízben is. Itt még a levegő hómérséklete is nehezen érte el a húsz fokot, nemhogy a vízé. Mélyet sóhajtottam, majd kutya ugatásra lettem figyelmes. Hátra néztem és Sue-t láttam meg felém rohanni, mögötte Alainnel, bár ő csak unottan sétált, koránt sem rohant. Mikor a kutya odaért, leült elém és egyenesen az arcomba lihegett, mire elmosolyogtam és megsimogattam a fejét.
Jó kutya vagy Sue. – ért oda a férfi is majd rám nézett. – Miért nem szóltál, hogy eljössz otthonról?
Miért kellett volna? Nem hogy örülnél neki, hogy nem vagyok az utadban. – vágtam rá durcásan, és a tó felé fordultam.
Aggódtam mikor nem találtalak sehol. – mondta lágy hangon, ami igazán meglepett, bár az hogy aggódott még nagyobb meglepetés volt.
Na persze. – élcelődtem vele
Felelősséggel tartozom érted, hiszen rokonok vagyunk.
Rokonok mi? Mégis milyen rokonok? – dobtam egy követ a tóba.
Nadia az unokanővérem, de ezt te is tudod nagyon jól.
Persze hogy tudom, az anyámról mindent tudok, de rólad szinte semmit, a neveden kívül. – mondtam még mindig a tavat és az azt körülvevő hegyeket figyelve. Nem szólt egy szót sem, csak nagyot sóhajtott. Hosszas hallgatás után úgy döntöttem, így hogy megtörték a magányom már nem is olyan jó ez a hely sem, így lassan elindultam vissza a házhoz, de hallottam, hogy követnek ők is.
Ha esetleg máskor is szeretnél elmenni valahová, szólj nekem kölyök… – szólalt meg ismét.
Igen is parancsnok, szólni fogok. – gúnyolódtam, mire megragadta a karom és maga felé fordított.
Azért megadhatnád a tiszteletet az idősebbnek, nem vagy más csak egy idegesítő, elkényeztetett kölyök.
Akkor te is tisztelhetnél engem. A nevem nem kölyök, hanem Joshua Myles Darrel. Jegyezd ezt meg! – rántottam el a kezem és berohantam a házba. Egyszerűen lehetetlen volt vele normálisan beszélni, hiszen akárhányszor megpróbáltunk váltani pár szót az vitába torkollott. A kanapén ültem és egy könyvet olvastam, mikor beléptek. Fel sem figyeltem rájuk, csak olvastam tovább mikor pár perc múlva Sue elfoglalta megszokott helyét a kandalló előtt Alain pedig, legnagyobb meglepetésemre leült mellém. Megpróbáltam nem törődni vele, de ez lehetetlen volt, mert folyton sóhajtozott.
Akarsz valamit mondani? – kérdeztem komoran, de fel sem néztem a könyvből.
Serre Poncon. – mondta, de nem értettem mit akar ez jelenteni.
Tessék? – néztem most már rá.
Serre Poncom a tó neve. Az igazából egy duzzasztó tó. Aspres sur Buech ékessége, bár a mondák szerint St. Vincenthez tartozik.
Aha, és?
Csak gondoltam elmondom, tetszett neked a tó nem? – nézett a szemembe.
Hát… szép hely ez, a tóval a hegyekkel.
Igen, szerintem is. Ezért is élek itt, nyugalomban, nem zavar senki, az idő múlásával nem is törődve.
Ezért nincs órád?
Pontosan. – mosolyodott el – Nem szeretem a határidőket.
Pont mint egy hegyi kecske.
Megint csak szurkálódni tudsz, mikor normálisan próbálok beszélgetni.
Bocs, de épp olvastam. – emeltem fel a könyvet.
Látom. Tetszik a könyv?
Eddig nem rossz, de nem nagyon haladok vele. – céloztam arra, hogy zavar.
Ez meglepő, mivel én írtam. – mondta nagyot sóhajtva és hátradőlt a kanapén.
Na persze… – vágtam rá egyből, majd kérdőn néztem a könyv gerincére – Itt az áll, Claude Valentine.
Igen, a teljes nevem Alain Claude Valentine Lagué. – mondta mire nevetésben törtem ki. Rosszallóan nézett rám, de nem bírtam abbahagyni.
Alain… Claude… hehh.. Valentine Lagué. – nevettem még mindig.
Mi olyan vicces ezen? Anyám bőségzavarba szenvedett születésemkor. – mosolyodott ő is el. Egyáltalán nem tűnt mérgesnek amiért kinevettem a neve miatt. – Huszonkilenc éve.
Olyan öreg vagy? – lepődtem meg, nem gondoltam huszonötnél többnek.
Öreg? Hát ezt sem hallottam még. Inkább az ellenkezőjét, hogy ilyen fiatalon már sikeres író vagyok.
Sikeres? Én még nem hallottam rólad, Claude Valentine.
Francia ország szerte, nem az államokban.
Értem. – tettem le a könyvet. – Örülök hogy végre tudunk normálisan beszélgetni Alain.
Én is, tudom hogy néha bunkó voltam, de attól tartottam, ha túlzottan megismerlek és megkedvellek, akkor nehezemre esik majd elválni tőled, a három hét lejártával. Viszont mikor láttalak ma magányosan a tónál, megsajnáltalak. Rájöttem, hogy pontosan az ellenkezőjeként viselkedtem önmagamnak, mióta itt vagy. Sosem érdekeltek a következmények,de most féltem tőlük. Egyszer már nehezemre esett elengedni téged.
Elengedni? Miről beszélsz, hiszen mi még nem is találkoztunk…
Dehogyis nem. – mosolyodott el – De nem csodálom, hogy nem emlékszel rá, hiszen csupán négy éves voltál akkor.
Anya sosem említette, még arról sem tudtam, hogy létezel.
Ezen sem csodálkozom. – jelent meg egy keserű mosoly az arcán. – Minden esetre, mikor kis kölyök voltál, nagyon sokat játszottunk együtt, itt töltöttétek a nyarat, és egészen megkedveltelek, pedig még csak kis pisis voltál, én pedig már tizenhét éves. Aztán mikor haza utaztatok az államokba, magányosnak éreztem magam, hihetetlen, de olyannyira hiányoztál, hogy a szüleim már azt gondolták beteg vagyok. Aztán persze… – hallgatott el.
Aztán? – kérdeztem rá, de már rám sem nézett, csak úgy motyogta maga elé.
Nem találkoztunk azóta. – állt fel és a konyhába ment. Nem szólt már több szót, nem mesélt, és én nem kérdeztem, habár nem nagyon értettem mi okozta ezt a hirtelen hangulat változást.
Másnap sokáig aludtam, majd kómásan botorkáltam ki a nappaliba. Alain a kanapén feküdt és valamit pötyörészett a laptopján… igen, a laptopján, megdörzsöltem a szemeim hogy jól látok-e, de tényleg az volt. Nem akartam megzavarni így a fürdőszoba felé vettem az irányt, de szerencsétlenül belerúgtam az ajtófélfába amire kénytelen kelletlen felnyögtem.
Az istenit… ah, a francba. – sziszegtem.
Josh? – ült fel és rám nézett.
Alain, hát te? – próbáltam eljátszani hogy meglepődtem, kisebb nagyobb sikerrel, közben egy lábon állva egyensúlyozva a másik lában szorongattam.
Minden rendben? – állt fel és elindult felém. Csak egy boxeralsó volt rajta így látni engedte sportos felsőtestét. Azon kaptam magam, hogy őt bámulom, mire zavartan tereltem a figyelmem inkább „sérült” lában felé.
Ah… csak belerúgtam ebbe a… semmi komoly. – indultam tovább a fürdő felé, majd magamra zártam az ajtót, és nagyot sóhajtottam. „Mi a franc… mi ütött belém? Csak így megbámulni őt…”
Készítek valami reggelit, amíg elkészülsz. – mondta majd hallottam, ahogy elmegy. A mosdóhoz mentem és megmostam az arcom, majd a fogam, és csak azután mentem ki én is a konyhába. Ott ült az asztalnál előtte egy gőzölgő bögrével és kezében egy újsággal, szerencsére már felöltözve. Leültem én is, majd elnyomtam még egy ásítást. – Minden oké a lábaddal? – nézett fel rám az újságból.
Aha, semmi baja. – vettem el egy pirítóst.
Akkor jó, nem lett volna szerencsés ha pont most sántulsz le.
Miért? Mi van most?
Arra gondoltam, hogy elviszlek valahova.
Valahova? Mégis hova?
Az meglepetés, de öltözz sportosan. – kacsintott, majd egyedül hagyott, kiment az udvarra. Nem értettem, mit akar, de nem mindegy? Sportosan öltözöm, és majd kiderül. Bár számomra már maga a sport szó is fárasztó volt.
Mikor „sportosan öltözve” kimentem utána, a kocsiban pakolászott éppen, majd két tálat tett a ház falához, az egyikbe vizet a másikba kutyakaját töltve.
Mit csinálsz? – álltam meg mellette.
Készítek ki kaját Sue-nak. – mondta, mire a kutya a neve hallatán már ott is volt, és csaholva ugrált körülöttünk.
Miért?
Mert ő itthon marad ma. – simította meg a kutyát. – Rendben kislány? – guggolt le mellé – Tudod, hogy nem szívesen teszem, de a múltkor is bajt csináltál. Vigyázz a házra jó? – borzolta össze még egyszer a fején a fekete – fehér foltos szőrt majd a kocsihoz ment. Én is követtem, és kinyitottam a hátsó ajtót, mire kérdőn nézett rám, majd minden bizonnyal kapcsolt mert elmosolyodott. – Előre ülj. – mondta és beült, majd én is mellé és elindultunk. Most kicsit többet láttam a vidékből, mint amikor jöttünk, mert jelenleg nem duzzogtam azon, hogy a kutya miatt, akit azóta igazán megkedveltem, a hátsó ülésre szorultam. Mikor megálltunk, egy hatalmas templom féleség állt előttünk. Kiszálltunk és elindultunk az építmény felé.
Hol vagyunk Alain? – néztem rá kérdőn.
Az a Genagobie kolostor.
Egy kolostor? De minek vagyunk itt?
Körülnézni, na gyere. – fogta meg a kezem és bementünk. Igazán szép volt minden, a régi építésű szikla falak, a színes üveg ablakok, de legjobban a kápolnában található gyönyörű mozaik taglózott le. Miután mindent körbe néztünk vissza ültünk a kocsiba, és tovább hajtottunk. Egész nap csak mentünk, és rengeteg szebbnél szebb dolgot láttam, köztük a Durance folyó kanyargós útját, a kalapos hegyeket, melyekről Alain nagy lelkesedéssel mesélt, miszerint amelyiknek már leesett a „kalapja” az veszélyben van, mert idővel szépen lassan elkopnak. Majd ellátogattunk egy igazán apró Mison nevű falucskába, ahol isteni ebéddel vendégelt meg minket egy idős fogadós házaspár, akik sokat meséltek Alainról, hogy milyen volt kiskorában, és mennyi csíntalanságot követtek el a pajtásaival. Mindezek után pedig megmásztuk az egyik több mint egy kilométer magas hegyet, ami számomra nagyobb kihívás volt mint akár mi is eddig az életben, de véghez vittem. Lihegve ültem le egy sziklára, alig kaptam levegőt, és az arcom is minden bizonnyal olyan vörös volt mint a rák. Csak pihegtem és próbáltam lassítani a szívverésem, mikor a szikla mellett, amit pihenőhelyként választottam, megláttam egy gyönyörű virágot. Apró volt mégis olyan csodás, kék szirmai szinte rikítottak a szürke sziklák között.
Mit figyelsz olyan nagyon? – jött oda Alain.
Nézd milyen szép virág. – mutattam meg neki is.
Encián. – mondta mosolyogva.- Tényleg nagyon szép, de mára már sajnos nagyon kevés található belőle. Annak ellenére, hogy védett virág, sokan ellenállhatatlan vágyat éreznek, hogy egyszerűen leszakítsák, mit sem törődve a törvénnyel. – nézett rám, és valami furcsa csillogást láttam a szemében, egészen zavarba hozott.
Hát… ez szomorú, pedig én is olyan szívesen haza vittem volna. – mosolyodtam el.
Olykor el kell fogadnunk, hogy nem kaphatjuk meg azt, amire vágyunk, akár mennyire és szeretnénk.
Igen. – álltam fel és nagyot nyújtóztam. – Későre jár, mindjárt lemegy a nap, nem kellene haza indulnunk? – néztem rá kérdőn.
Um… de igen. – bólintott, majd elindult lefelé, még egyszer körülnéztem, igazán szép volt innen a kilátás, majd követtem. Fél úton sem járhattunk, de én már úgy éreztem nem bírom tovább nyitva tartani a szemem, és valóban, nemsokára elnyomott az Jeep ringatózása.
Alain szemszöge: Egyik este telefon csörgésre lettem figyelmes. Teljesen el is felejtettem már, hogy van egy mobilom, amit mélyen az egyik fiókba elrejtve tartottam. Előkotortam és meglepetten figyeltem a kijelzőt: Nadia Darrel. Nem is tudom, mikor hallottam utoljára felőle, és egyszeriben izgatott lettem, csak attól, hogy a nevét olvastam. Remegő ujjal nyomtam be a gombot és a fülemhez tettem a készüléket. Valóban ő hívott, érdeklődött, hogy mi van velem, hogy megy az írás. Majd mikor letudtunk az illedelmes alap kérdéseket rátért a lényegre, hogy miért is hívott igazából. Elmondta, hogy milyen utazást terveztek a nyárra, és hogy jelenleg éppen egy fontos nyomozás közepén járnak, amit nem hagyhatnak csak úgy itt. Ezek után olyant kérdezett, amely miatt muszáj volt leülnöm. „Alain, Joshua eltölthetne nálad pár hetet a nyáron?” Össze szorult a gyomrom, és hirtelen szólalni sem tudtam, Joshua, nálam? Nem láttam őt már tizenkét éve, és habár régen nagyon szerettem őt, most mégis nehezemre esett kimondani, a választ. Végül aztán bele egyeztem, nem tehettem mást, Nadia is sokat segített nekem még mikor mi voltunk kölykök, tartozom neki ezzel. Miután letettem a telefont csak nagy nehezen sikerült visszatérnem a valóságba. Elhatároztam, hogy rideg leszek vele, ha lehet minél kevesebb időt töltök a közelében és nem beszélek vele, csak ha tényleg nagyon muszáj. Nem engedhetem meg magamnak még egyszer hogy annyira megszeressem, mint régen. Nem tudtam aludni sem, csak álmatlanul hánykolódtam az ágyban, ismét előjöttek a régi emlékeim, amelyekről azt gondoltam, hogy mára már végre sikerült elzárnom őket. Tizenkét éve, egy teljes hónapot töltött el nálunk a Darrel család, Nadia, Ian és a kis Joshua. Amint megláttam őt, a mosolygós arcával, akkor még szőke hajával és hatalmas smaragdzöld szemeivel, rabul ejtett, nem tudtam másra gondolni csak őrá, pedig csupán négy éves volt, egy kisgyermek, aki mit sem tud a világról. Habár arról én sem tudtam még sokat, annak ellenére, hogy elmúltam tizenhét éves is. Nem voltak barátaim, mindig otthon ültem és olvastam, nevetni sem nevettem, de ő megváltoztatott mindent. Minden egyes nap minden percét vele töltöttem, játszottunk, nevetgéltünk, a szüleim végre fellélegeztek, hogy nincs semmi bajom, csupán nem találtam még egyetlen olyan barátot sem, akivel igazán megértettük egymást. De miért pont egy kisgyermek? Ez volt az a kérdés, amelyet velük ellentétben én milliószor feltettem magamnak. Nem találtam rá más megoldást, csak azt, hogy szeretem őt. Teltek a napok, és én egyre boldogabb voltam Joshuaval, együtt fürödtünk, együtt aludtunk, mindig együtt voltunk. De aztán elérkezett a hazautazásuk napja, amelyre sosem gondoltam, mi lesz ha elmegy? Keservesen sírtam, nem akartam elengedni mire a szüleim bezártak a szobámba, hogy hazaindulhassanak, de én csak sírtam, az ablakból figyeltem a távolodó autót, és tudtam, bűnt követtem el. Túl közel engedtem magamhoz és rabul ejtett, egy kisfiú. Undorodtam magamtól, minden gondolatomtól, ami vele kapcsolatos. Teljesen elzárkóztam a szüleimtől, és akkor kezdtem el írni is. Egyik este éppen a szobámban írtam, mikor kopogtattak az ajtón, az egyik osztálytársam jött át pár jegyzetért. Örömmel segítettem neki, majd beszélgetni kezdtünk. Gyönyörű zöld szemei voltak, pont mint Joshuáé, igen ez jutott eszembe, majd csak arra lettem figyelmes, hogy a srác egyre csak nyöszörög, és alig kapok levegőt. Az ágyamon feküdtünk, alattam a fiú és én vadul csókoltam. Legszívesebben kivetettem volna magam az ablakon, mikor könnyes szemmel elrohant, azt kiabálva, hogy én egy perverz homokos vagyok. Ezek után csak fiúk társaságát kerestem, minden téren. Akadt is egy-két alkalmi partnerem, és az egyik ilyen okozta életem legnagyobb fordulópontját. Éppen a szobámban voltunk és javában benne voltunk a dolgokban, mikor anyám kopogtatás nélkül benyitott. Még most is emlékszem az arcára, ahogy ránk nézett, az ágyban feküdtem anyaszült meztelen alattam egy másik sráccal, aki szenvedélyesen a nevem nyögi. Iszonyatos botrány kerekedett, apám azt mondta, hogy nem vagyok többé a fia, és takarodjak a házából. Kitagadtak. Persze az egész családot értesítették erről, így senkinél nem szállhattam meg. Szerencsémre már elég jól jövedelmezett az írás, így béreltem egy kis lakást ebben a faluban, ekkor tizenkilenc éves voltam csupán. Ahogy teltek az évek egyre híresebb lettem, és egyre magányosabb. Nem kerestem többé férfiak társaságát, sőt senkiét sem. Megvettem ezt a házat, és azóta itt élek, egyedül, Sue-val.
Mikor eljött Joshua ideutazásának napja, szinte izgatottan készülődtem majd kimentünk elé a reptérre, de mielőtt kiszálltam volna a kocsiból még egyszer átgondoltam mindent, és tudtam, helyes, amit tenni akarok. Hosszú ideje vártunk már Sue-val, és én azon gondolkodtam, hogy milyen szavakkal, milyen cselekedetekkel, utáltassam meg magam Joshuaval, és csak Sue vakkantása ébresztett fel a merengésből. Ott állt előttem egy középmagas vékony srác, félhosszú barna hajjal és.. igen… hatalmas smaragdzöld szemekkel. Alig bírtam elszakítani róla a tekintetem, meg kellett róla bizonyosodnom, hogy tényleg ő-e az, így megkérdeztem a nevét, majd mikor igenlőn válaszolt ott hagytam. Képtelen lettem volna még egy percig meggondolatlan tettek nélkül nézni őt, és jól is jött a szótlan távozásom a tervem megkezdéséhez, miszerint nemtörődöm, rideg, és bunkó leszek vele. Próbáltam mindvégig megfelelni a kitűzött célomnak, de nagyon nehéznek bizonyult. Másfél hétig bírtam, kerültem, bunkó voltam vele, lenéztem, de aznap mikor hiába kerestem a lakásban sehol sem volt, gondolkodás nélkül cselekedtem, és a keresésére indultam. Szerencsére Sue kiszagolta a nyomát és hamar rá is leltünk a tóparton. Olyan elhagyatottnak és magányosnak tűnt, pont mint én, mikor ilyen idős voltam. Ekkor döntöttem el, hogy felhagyok a színjátékkal, nem tehetem ezt vele, nem éreztethetem, hogy nem elég szeretetreméltó, mikor nagyon is az. Ezután megnyíltam előtte és meséltem neki magamról, amitől ismét felébredtek az emlékeim, de nem bántam.
Ma reggel mikor felébredtem elhatároztam, hogy ha már nyaral, akkor miért ne élvezhetné egy kicsit, így elvittem egy kis kiruccanásra a környéken, és megmutattam neki néhány igazán szép helyet. Úgy láttam, hogy nagyon tetszett neki, sokat mosolygott, rengeteget mesélt magáról, igazán megnyílt nekem.
És most, haza felé tartunk, a nap már épp lemenő félben van. Felé fordulok, ahogy itt ül mellettem és a szívem egyszeriben hevesen kezd verni. Szemei lehunyva, gesztenyebarna haján játszik a lemenő nap, és itt ott vörösre fest egy egy tincset, ajkai kissé szétnyílva szedik a levegőt. Fárasztó nap volt, és minden bizonnyal nagyon kimerült, így nem csoda hogy elnyomta az álom. Leparkolok a ház elé mire Sue csaholva szalad a kocsi elé, de lecsitítom, nehogy felébressze Josht, majd kinyitom a másik ajtót és óvatosan a karomba veszem. Sokkal könnyebb mint gondoltam, és az illata is sokkal finomabb, mint arra emlékeztem. Beviszem a lakásba egyenesen a szobájába, majd lefektetem az ágyra és gyengéden ráterítem a takarót. Csak állok az ágy mellett és nézem, még szebb, mint az emlékeimben, bár azok még a négyéves Josh vonásai, mostanra viszont már szinte férfivé érett. Érezem, nem lesz jó vége, ha továbbra is itt állok, és nézem, ezért egy apró puszit lehelek a homlokára és elhagyom a szobát. A nappaliba megyek és előveszem a laptopom, éppen egy új könyvbe kezdtem, amit Josh érkezése, és az érzéseim ihlettek. Annyira belemerülök, hogy már arra leszek figyelmes, hogy leragad a szemem és szinte lefejelem a billentyűzetet, így összecsukom a gépet, és a szobámba megyek, a mai nap után, nem csoda, hogy szinte azonnal elnyom az álom.
Mikor kinyitottam a szemem a szobámban találtam magam, vagyis a szobában, amiben Alainnél laktam. Tisztán emlékeztem arra, hogy beszálltunk a kocsiba és elindultunk haza, de azután már fogalmam sincs, hogy hogyan kerültem a szobába. Kikeltem az ágyból és a nappaliba vettem az irányt, ahol csak Sue fogadott.
Szia Sue. – guggoltam le elé és megsimogattam a buksiját. – Éhes vagy? – mentünk a konyhába és kiöntöttem neki egy adag kutyakaját és vizet, majd visszamentem a nappaliba. Zavaró volt, hogy nem tudom mennyi az idő, habár a mobilomon megtudtam volna nézni, de valahogy mégsem érdekelt annyira, hogy visszamenjek érte a szobába. Leültem a kanapéra, és feltettem a lábam az antiknak tűnő dohányzóasztalra, majd nagyot sóhajtottam. Már csak nyolc nap, és hazamegyek. Végre. Már nagyon hiányoztak a szüleim, és Boston. Kinéztem az ablakon és a nap még csak akkor kezdett el felkelni, ebből megsaccoltam hogy olyan öt óra fél hat körül lehet. – Jó korán van még. – nyújtóztam, majd Sue vissza térve a konyhából odajött és a lábamra hajtotta a fejét. – Mi van veled kislány? Nem tűnsz túl boldognak. Ahogy a gazdád sem szokott annak tűnni. Miért él itt egyedül? Nem értem. – simogattam a kutya fejét. Majd hirtelen ötletem támadt. – felugrottam és a szobába szaladtam, felöltöztem majd a bejárati ajtóhoz mentem.- Sue! Gyere sétálunk egyet. – szóltam neki, és már ott is volt, ahogy kinyitottam az ajtót kislisszolt mellettem és megkereste az első fát, hogy elvégezze a dolgát. – Értem már mi volt a bajod. – nevettem el magam, majd a hegyek irányába néztem. Ahogy a nap azon erőlködött, hogy megmássza a hegyeket, egyre inkább terült el tükörképe a Serre Poncon vízén. Csoda szép látvány volt, és habár csípős volt a hajnal, nem bántam, elindultam a kocsifelhajtón, és kimentem a vékony kanyargós földútra, ami felvezet a házhoz. Innen látni lehetett a távolban elterülő kis falut. – Ah… nem elég, hogy egy ilyen kis isten háta mögötti eldugott faluban él, még annak is kinn a határán, távol mindentől. – jegyeztem meg halkan, mire Sue a lábamhoz dörgölődött. – Mi baj van? – hajoltam le, a kezeim közé vettem az pofáját és a szemét néztem, ami olyan kék volt mint Alainé. – Nem megyünk ennél messzebb most. Gyere sétáljunk vissza. – engedtem el és elindultam a ház felé. Kicsit átfagytam a vékonyka pulóverben, mire beértem, így olyanra szántam el magam, amire még csak nem is gondoltam. Letelepedtem a kandalló elé és nekiláttam, hogy tüzet rakjak. Láttam már nem egyszer, hogy Alain hogy csinálja, így őt utánozva előbb apróbb fadarabokat raktam egymásra keresztbe, majd arra papírt, végül néhány vastagabb fát, és megnyújtottam a papírt. Kezdett lángra kapni a fa, én pedig mosolyogva figyeltem munkám gyümölcsét. Mikor már lángolt dobtam rá még két nagyobb darab fát, de a másodikat sikerült olyan szerencsétlenül, megfognom, hogy egy hatalmas szálka ment a tenyerembe. – Au… – szisszentem fel – A fene enné meg. – álltam fel és elindultam a konyhába, hogy keressek valamit, aminek segítségével ki tudom majd szedni. Szerencsére találtam egy tűt, és letelepedtem a kanapéra, hogy elvégezzem a „beavatkozást”, de az istennek sem akart sikerülni, és már a sírás kerülgetett, hogy miért vagyok én ilyen szerencsétlen.
Jó reggelt Josh! – hallottam ekkor a férfi hangját a hátam mögül.
Jó reggelt! – fordultam felé, mire eltűnt az arcáról a mosoly.
Baj van? – ugrott oda mellém, minden bizonnyal leolvasta az arcomról, és a könnyes szemeimről, hogy valami nem oké.
Ah, semmi csak… – nyújtottam felé a kezem, mire kérdőn nézett rám, majd a kandalló felé, és elmosolyodott.
Szólhattál volna ha fázol.
Folyton csak a baj van velem.
Ugyan dehogy. – fogta meg a kezem – Mutasd, majd én segítek. – nézte a tenyerem – Hát ez egy méretes darab. – ült közelebb, hogy úgy tudja tartani a kezem, hogy kényelmesen hozzáférjen, majd kivette a kezemből a tűt és óvatosan nekilátott a műveletnek. Csak néztem az arcát, ahogy arra összpontosít, hogy fájdalom mentesen eltávolítsa a szálkát a tenyeremből, majd az arcáról kezdett elvándorolni a tekintetem lefelé, a nyakán, széles vállain, izmos karján, csupasz napbarnított mellkasán. Majd még lentebb… „Istenem miért kell ennek a pasinak folyton csak egy száll boxerben flangálnia?” Tűnődtem el, majd zavarba jöttem a saját gondolataimtól, és talán még el is pirultam, de nem is volt időm ezzel foglalkozni, mert éles szúrást éreztem a tenyeremben.
Ah… aú… – jajdultam fel, majd a tenyeremre néztem, amiből Alain egy legalább három centis szálkát húzott ki, majd ajkaihoz emelte a kezem és a szálka helyére tapasztotta, majd szívni kezdte. Na most aztán már tényleg iszonyat zavarban voltam, ahogy nyelve gyengéden végigsimította tenyerem, miközben engem figyelt. „Mégis mit művelek én itt?” – húztam el a kezem – Köszönöm. – nyögtem ki majd felálltam mellőle.
Nincs mit, és bocsánat, ha fájt.
Ugyan semmiség, nem vagyok már kisgyerek. – mondtam, mire keserű mosoly jelent meg az arcán.
Valóban, nem vagy az. – állt fel ő is és a kandallóhoz lépett, a tűzre dobott még két fát, majd a szálkát, amit azóta is a kezében tartott.
Ha gondolod készítek reggelit.- ajánlottam fel mire, rám sem nézett.
Ne fáradj, elmegyek. – indult el a szobája felé.
Hova? – csúszott ki belőlem a kérdés.
A városba.
Veled mehetek?
Most nem. – ment be a szobába. Nem értettem, miért komorodott így el, nem tettem vagy mondtam semmi rosszat, vagy bántót. Öt perc sem telhetett el, mikor utcai ruhában lépett ki a bejárati ajtón, nem mondta mikor jön, sőt még el sem köszönt, csak beült az öreg Jeepbe és elhajtott. Az ablakból figyeltem ahogy eltűnik a kocsi a kanyarban, majd visszaültem a kanapéra, és nagyot sóhajtottam, mire Sue hozzám bújt,
Mi baja van a gazdidnak, hm? Nem értem őt. – mintha értette volna mit kérdezek rám nézett, majd vakkantott egyet. – Te viszont egy nagyon okos kutya vagy. – simogattam meg a fejét. – Te biztosan hiányozni fogsz, ha hazamegyek…
Már csak három nap volt a hazautazásomig. Tegnap beszéltem a szüleimmel, és azt mondták, már meg is rendelték a jegyem, de nem kaptak előbbi időpontra, így marad a szombat. „Nem baj, az hamar itt van, ha már tizennyolc napot kibírtam, ez a három meg sem kottyan.” – gondoltam és kikeltem az ágyból. Zaj csapta meg a fülem, ami a konyhából jött. Mikor beléptem Alain épp egy darázzsal viaskodott, aki minden áron benn akart maradni, és ő mint nagy állatszerető nem hajlandó agyonütni, így egy serpenyővel próbálta kihajtani a konyhaablakon, lecsapva vele minden útba eső bútort. Jót nevettem rajta, mire meglepetten fordult felém, pár pillanatig szótlanul nézett, majd visszatért a darázsvadászathoz, akarom mondani a darázs hajtászathoz, aminek a végeredménye mínusz három váza, egy behorpadt serpenyő, egy lehorzsolt konyhaszekrény és egy szívrohamos, ámde élő, és szabad darázs lett.
Jó reggelt! – néztem rá mosolyogva.
Jó reggelt! – dobta a serpenyőt a mosogatóba, és nem tűnt túl vidámnak. Ma sem.
Minden oké? – ültem le az asztalhoz.
Persze, minden csodás, mégis mi baj lenne? – mondta mogorván és elém tett egy tányér omlettet. – Jó étvágyat!
Köszi. – kezdtem el falatozni, és figyeltem, ahogy a reggeli újságot olvasta – Miért vagy ma ilyen morcos?
Ma? Máskor talán nem ilyen vagyok?
Hát, igaz ami igaz… jaj Alain, nem értelek én téged. A múltkor olyan jól megvoltunk, még elvittél kirándulni is, és meséltél nekem. Mi változott azóta? Én tettem valamit?
Dehogy is. – ivott a kávéjából – Egyszerűen ilyen a hangulatom.
Ah… értem. – tettem le a villát – Úgy érzem, utálsz engem. – mormoltam halkan magam elé, mire meglepetten nézett rám – Elkerülsz, nem beszélsz velem, még csak rám sem nézel. Mit tettem, hogy így viselkedsz velem?
Mondtam már, hogy semmit. Mi most ez a faggatózás? Eddig nem érdekelt hogy viselkedem.
Mondd te mindig ilyen hülye voltál? – álltam fel – Már ki a francot ne érdekelne, hogy miért bánnak vad idegenként vele? Téged nem érdekelne, ha fordított helyzetben lennénk?
Ha fordított helyzetben lennénk, tudnád miért vagyok ilyen. – csapta az asztalra az újságot, majd kiment. Rosszul éreztem magam, az elmúlt héten nem volt egy kedves, mit kedves, egy normális szava sem hozzám. Csupán pár napig volt velem barátságos. A nappaliba mentem és végig hasaltam a kanapén, úgy néztem kifelé a terasz ajtón, ami a hátsó udvarra nézett. Szakadt az eső és elég nagy szél is fújt. „Mégis hova mehetett ez a pasi, nem hallottam, hogy beindította a kocsit.” gondolkodtam, majd felálltam és bementem a szobámba átöltözni, azután esernyőt ragadtam és én is elhagytam a házat. Először körülnéztem a ház körül, de sehol sem láttam, sőt még Sue-t sem, majd elindultam a tó felé. Annyira esett, hogy az esernyő szinte semmit sem ért, kétszer ki is fordította a szél, mire leértem a tóig, de itt sem voltak. Visszamentem a házhoz, és még egyszer körülnéztem, de most sem találtam őket, nem értettem már semmit, nagyon fájt, hogy így bánik velem, és nem bírtam tovább sírás nélkül. Bementem a házba, és ledobtam az esernyőt az első sarokba, ami nagy csörömpöléssel levert egy vázát a helyéről, majd a nappaliba mentem és sírva levetettem magam a kanapéra.
Mi a jó istent csinálsz? – jött ki dühöngve a dolgozószobából.
Alain… – szipogtam – te itthon vagy? – néztem rá és a szemem törölgettem, de csak még inkább sírhatnékom lett.
Miért szerinted hol lennék? – kérdezte most már lágyabb hangon és elindult felém.
Azt hittem… – szipogtam még mindig – azt, hogy… elmentél valahova… ebben az esőben és…
Te kint voltál ebben az ítélet időben? – ért oda és leguggolt elém – És miért sírsz?
Szerinted, te idióta? – próbáltam csillapodni, de a könnyeim egyre csak peregtek.
Josh… – törölte le a könnyeim – olyan buta vagy. – mosolygott, de én nem éreztem viccesnek a helyzetet, sőt, egyre mérgesebb lettem.
Szóval butaságnak tartod, ha szeretnék jóban lenni azzal, akivel már majd’ egy hónapja élek együtt, és ráadásul a rokonom?
Nem, én nem ezt mondtam, de kimenni ebben az időben, még ha utánam is… – simogatta még mindig az arcom.
Úgy féltem Alain… – szipogtam ismét – nem tudtam hol vagy… még a tóhoz is lementem, de nem találtalak. – sírtam egyre hevesebben.
Josh…- fogta két keze közé az arcom és felemelte, hogy szemben legyen az övével. – köszönöm.
Mit? – néztem értetlenül.
Hogy itt vagy. – ölelt magához, ami aztán már végképp betett, és csak bőgtem mint egy hülye kisgyerek, akitől elvették a játékát. – Köszönöm Josh. – tolt el magától, de épp csak annyira, hogy ismét rám nézzen. Szemei most jobban hasonlítottak a tengerre az égbolt helyett, mintha hullámok gyülekeznének benne. – Én egy nagyon rossz nagybácsi vagyok.
Nem, dehogy…
De igen. – mondta, majd egyre közelebb hajolt, amíg ajkaink szinte már összeértek.
Alain – suttogtam remegő hangon.
Ne haragudj, amiért ilyen rossz nagybácsi vagyok. – súgta, és ajkai forrón érintették az enyémeket, majd lágyan csókolni kezdett. Annyira gyengéd volt, óvatos és szenvedélyes, hogy el is feledkeztem róla, hogy ő a rokonom, hogy férfi, és hogy ezidáig azt gondoltam, teljes szívéből utál. Csak álltam és engedtem, hogy csókja egyre követelőzőbb, vadabb legyen, már annyira magával ragadott, hogy öntudatlanul karoltam át a nyakát és próbáltam még közelebb kerülni hozzá. Ahogy nyelvünk találkozott, felnyögtem az érzéstől, ami az egész testem átjárta, és talán pont ez a reakció volt az, amely hatására, megszakította ezt az érzékien szenvedélyes játékot. Kipirulva és levegő után kapkodva néztük egymást, és csak most döbbentem rá, hogy mit is tettünk.
Alain, te… én…
Josh, – ért ismét az arcomhoz, de elhúzódtam – kérlek, ne haragudj, érts meg én…
Nem! – vágtam közbe – Nem akarom… ne akarj magyarázkodni… – kezdtem el hátrálni, majd mikor majdnem a bejáratnál jártam, megfordultam és elhagytam a házat, egyetlen pólóban, esernyő nélkül szaladtam a viharban. Egyre csak futottam, az esőtől, és persze a sírástól szinte semmit sem láttam, azt sem, hogy merre megyek.
Josh! – hallottam a nevem a távolból, majd hátra fordultam, és láttam, hogy követ, erre még gyorsabban kezdtem futni – Josh kérlek állj meg! – egyre közelebbről hallottam a hangját, hátra néztem és már szinte utol ért, nem figyeltem merre, csak futottam, mikor hirtelen megbotlottam és a földre estem. Egyre inkább sírnom kellett, teljesen össze voltam zavarodva. Mikor oda ért, leguggolt mellém és segített felülnöm. – Josh, kérlek ne utálj. Ne szaladj el… beszéljük meg, gyere – próbált felsegíteni a földről, de nem akartam vele menni.
Hagyj! – löktem el a kezét, de nem érdekelte, hirtelen felemelt a földről és a vállára vett, majd elindult vissza a házhoz. – Neee… Alain! – rúgkapáltam, de lefogta a lábam – Hagyj már békén! Tegyél le! – ütöttem most a hátát, de nem használt, meg sem állt a nappaliig, majd letett a kanapéra, és ott hagyott, pár perc múlva viszont egy törölközővel a fején, egy másikkal pedig a kezében, póló nélkül tért vissza, majd letérdelt elém és törölni kezdte a hajam. Vacogtam a hidegtől, és remegett a testem, de az nem kizárólag a miatt mert fáztam. Miután majdnem szárazra törölte a hajam felállt.
Vedd le a vizes ruháid, különben megfázol. – szólalt meg, mire ijedten néztem fel rá. – Nem kell aggódnod, nem érek hozzád, egy ujjal sem, még csak rád sem nézek. – mondta és a kandallóhoz lépett, hogy begyújtson. Igaza volt, ha továbbra is így maradok nagyon meg fogok fázni, így bementem a szobámba és száraz ruhát vettem fel, majd végigdőltem az ágyon. A gondolataim folyton csak a körül a csók körül forogtak, ahogy eszembe jutott, szinte ismét éreztem az ajkait az enyémen. De miért volt olyan jó érzés? Idióta vagyok, csak őt hibáztatom, pedig én is ugyan úgy bűnös vagyok, hiszen viszont csókoltam. – felkeltem az ágyról és visszamentem a nappaliba. Ott ült a kanapén, és csak merengett maga elé.
Alain. – álltam meg a kanapé mellett. Ahogy meghallotta a hangom rám nézett, szomorú volt, nem is kicsit, nem tagadhatta. – Sajnálom.
Itt én vagyok az egyetlen akinek sajnálni valója van. – mondta és nagyot sóhajtott – Elvesztettem a fejem, nagyon sajnálom Josh, nem kellett volna…
Most már úgyis mindegy, ne érezz bűntudatot.
Hogy mondhatod ezt, azok után, ahogy viselkedtél?
Megijedtem, sajnálom. De én is ugyan olyannyira hibás vagyok mint te. Nem haragszom, csak felejtsük el, jó? – ültem le mellé.
Hogy jó-e? – mosolyodott el – Rendben van. – mondta és kezet nyújtott. Egy ideig csak néztem, majd kezet ráztam vele, ezzel le is tudtuk a történteket. Látszólag.
Izgatottan ébredtem, és az ágyra dobtam a bőröndöm. Már az este bepakoltam, csak még egyszer át akartam nézni, hogy mindent eltettem-e , majd kicipeltem a bejárati ajtóhoz és a konyhába mentem.
Jó reggelt Alain! – ültem le az asztalhoz.
Neked is. Máris kész a reggelid.
Köszi. – néztem rá mosolyogva. Furcsa, de mióta az a zavarba ejtő incidens történt egészen normális lett a kapcsolatunk. Bár annak csupán két napja, de például tegnap egész nap egyszer sem vitáztunk, sőt jól elbeszélgettünk. – Sue merre van? – néztem körül, de sehol sem láttam a kutyát.
Kiengedtem, hogy elvégezze a dolgát mielőtt indulunk a reptérre. – tette elém az omlettem. Az elmúlt három héten minden napom ezzel kezdtem, és Alain tagadhatatlanul finoman készíti el.
Értem. Mennyi idő míg oda érünk?
Kicsit több mint két óra.
Oké. Alain, sosem kérdeztem, de… miért laksz itt egyedül és élsz remete életet? – néztem a szemébe, amely egyfajta fájdalmat, talán lelki fájdalmat sugárzott.
Ezt választottam. Van aki a nyüzsgő nagyvárosokat, a határidőket, az örökös zajt szereti, mit például te is, de én nem. Én szeretem a csöndet és a magányt, ami így, szabadúszó íróként, nagyon is jól jön. Senki sem sürget, senki sem zavar.
Csak én zavartalak, három teljes hétig. De holnaptól végre visszatérhetsz a régi életedhez. Biztosan alig várod már. – fürkésztem az arcát, és talán kicsit elmosolyodott.
Kitudja.
Hát… hiányozni biztos nem fogok. – mondtam kis nevetéssel a hangomban, de erre nem válaszolt, csak felállt az asztaltól és a mosogatóba tette a kávés csészéjét.
Egész a reptérig vezető úton alig szóltunk pár szót egymáshoz, én sem tudtam mit mondhatnék, ő pedig alapból nem volt olyan beszédes típus, aki csak magától elkezd fecsegni. A szituáció hasonlított arra, amikor érkeztem, csak akkor én ültem a hátsó ülésen Sue pedig elöl, most viszont fordítva. Mikor leparkoltunk a reptér előtt, valahogy nem akaródzott kiszállni az öreg Jeepből. „Mi ez az érzés? Csak nem szomorkodom, mert elhagyom ezt a helyet? Hiszen mióta ezt a napot várom, és végre elérkezett, pár óra múlva ismét Bostonban lehetek a szüleimmel. De akkor miért vagyok szomorú?”
Josh. – nyitotta ki Alain az ajtót és kérdőn nézett rám. – Minden rendben? Mire vársz?
Csak… gondolkodtam. – néztem rá – Azt hittem otthon hagytam valamit, mármint nálad, a házadban… de nem. Mindenem megvan. „Már hogy ne lenne mikor háromszor átnéztem a bőröndömet. Szállj már ki és ülj fel arra a gépre, ne játszd a mártírt” – mondtam magamnak, majd nagyot sóhajtottam és kiszálltam. Alain megfogta a bőröndöm és elindultunk befelé. Miután felvettem a jegyem és a poggyászom is feladtam a beszállókapuhoz mentünk, és leültünk. Fél óra volt még a beszállásig, így alkalmunk adódott még elköszönni, de egyikőnk sem szólt egy szót sem, csak ültünk egymás mellett. Talán Sue volt az egyetlen, aki búcsúzni akart, mert hozzám bújt és halkan nyüszített. – Mi van kislány? – simogattam meg – Találkozunk még, ne aggódj. – mosolyogtam rá, majd Alainre néztem, aki minket figyelt. – Találkozunk még, ugye? – kérdeztem szomorúan, mire hirtelen átölelt. Tudtam, hogy mit akar mondani, és nem is vártam el tőle, hogy kimondja. Akár mennyit is vitatkoztunk, megkedveltük egymást, ezért természetes, hogy nehéz elválnunk. Nem tudom mennyi ideig öleltük egymást, mert csak arra figyeltem fel mikor megszólalt a hangosbemondó: Megkérjük Bostonba tartó utasainkat, hogy fáradjanak a hetes kapuhoz, hamarosan megkezdjük a beszállást!
Indul a géped. – mondta és elengedett.
Igen. – álltam fel.
Vigyázz magadra otthon, rendben kölyök? – mosolyodott el – És a szüleidet üdvözlöm.
Átadom nekik. – indultam el a kapu felé, de még visszafordultam egy percre – Örülök, hogy itt nyaralhattam nálad Alain Claude Valentine Lagué. Sosem felejtem el, ígérem. – tartottam vissza egy könnycseppet, majd a kapuhoz mentem és átadtam a stewardessnek a jegyem. Már majdnem felszálltam mikor Sue vakkantott egyet, visszafordultam és láttam, hogy Alain sír, ezek után persze én sem tudtam megállni, és eleredtek a könnyeim, így intettem még egy utolsót, majd már tényleg muszáj volt elindulnom.
Mikor leszállt a gépem Bostonban sietős léptekkel mentem a csomagomért, majd a kijárat felé vettem az irányt. Már éppen taxit akartam fogni, mikor megláttam egy ismerős kocsit. A sötétkék BMW a reptér bejáratánál parkolt, vagyis a szüleim bent várnak, de nem volt már kedvem vissza menni, így a kocsihoz mentem és ott vártam. Szerencsére egy rugóra jár az agyunk, mert pár perc múlva megjelentek, és anya sírva borult a nyakamba.
Josh, végre, annyira hiányoztál, el sem tudom mondani, de jó ismét látni.
Ti is hiányoztatok. – mondtam miután elengedett.
Csak ennyi fiam? – nézett rám apa értetlenül – Abból következtetve, ahogy három hete beszéltél, azt gondoltam, hogy majd a nyakunkba veted magad, és hálálkodsz, hogy itthon vagy.
Nagyon örülök neki apa, hogy itthon vagyok. Csak… elfáradtam, hosszú volt a repülőút.
Az már igaz. Akkor gyere, menjünk haza. – tette be a kocsiba a csomagom majd beszálltunk és elindultunk. Folyton csak kérdezgettek, hogy milyen volt ez az, de semmi kedvem nem volt beszélni róla, így csak tőmondatokban, vagy egy egy szóval válaszoltam. Mikor végre haza értünk egyenesen a szobámba mentem és végigdőltem az ágyon. Fáradt voltam, és szomorú. Nem gondoltam volna, hogy majd így megvisel, hogy el kell hagynom Alaint, és azt a kis falut, Aspres sur Buechet.
Két hete már, hogy ismét itthon vagyok Bostonban, és az életem alaposan megváltozott. Nem néztem annyi tévét, nem telefonálgattam minden nap a barátaimnak, még találkozni is csak egyszer találkoztam velük, sőt még az órát is hanyagolom. Van mikor hajnalban fekszem le és délután kelek ki az ágyból, pedig az a hat óra időeltolódás nem sok, és persze, ha az is lenne is megszoktam volna már. Egyszerűen ehhez van kedvem. A szüleim olykor furcsán néznek rám, az új szokásaim miatt, máskor mosolyognak rajta, de egészen biztosan zavarja őket, mivel anya esténként mindig bejön a szobámba és kérdezget a nyárról, és persze ez ma sem maradhat el.
Szia Josh. Bejöhetek? – állt a szobám ajtajában.
Hát persze anya. – csuktam össze a könyvet és felültem az ágyon.
Hogy telt a napod kicsim?
Jól. És neked?
Nekem is elég jól. Apáddal mi újság?
Elment golfozni.
Ah, értem. Gondolom nem örülsz neki, hogy csak egyikőnk tud itthon lenni veled, de nem hagyhattuk mindketten ott a munkát.
Persze anya én ezt megértem.
Tényleg? Örülök neki. És… nem mesélsz nekem valamit a nyaralásodról?
Mármint a Franciaországban töltött három hétről? – néztem rá kérdőn.
Nos igen, ha te így fogalmazol.
Hát nyaralásnak nem lehet nevezni. Hideg volt, folyton esett az eső…
Értem, és sajnálom. Na de Alainnel mi volt?
Hogy érted? – jöttem kicsit zavarba.
Jól kijöttetek egymással? Emlékszem még kisgyermek voltál mikor utoljára Párizsban voltunk náluk látogatóban. Annyira oda volt érted, hogy nem is engedte, hogy más foglalkozzon veled, éjjel nappal együtt voltatok. Szeretett téged nagyon.
Anya, ezelőtt miért nem meséltél nekem sosem róla? Azt sem tudtam hogy létezik.
Nos… tudod kicsim, az ember nem tart folyton mindent észben.
Ezt értsem úgy, hogy megfeledkeztél róla, hogy van egy unokaöcséd? Aki egyedül él az Alpokban, egy isten háta mögötti kis falu határától is több kilométerre, mintha leprás lenne? Mit vétett, hogy így kell élnie?
Joshua, ő döntött így.
Igazán, akkor miért zargattad fel az életét? Miért jutott eszedbe több mint tíz év után, hogy felkeresd őt? Miért sóztál a nyakába egy kölyköt? Nem értem anya… én már semmit sem értek.
Alain nem beszélt neked erről? – kérdezte, mire én csak bólogattam – Értem. – sóhajtott nagyot, majd megfogta a kezem. – Elmondom neked, de ígérd meg kérlek, hogy nem ítélkezel felette. Rendben van? – ismét bólintottam, majd bele kezdett. – Alaint kitagadta a családja.
Hogy mi? – lepődtem meg.
Igen… megtagadták a szülei, és minden más rokona is. Ezért költözött el oda. Csalódott az emberekben, de tudta jól, hogy benne még nagyobbat csalódtak.
Miért?
Nos, ezt nem nekem kellene elmondanom.
Akkor mégis kinek? Anya kérlek… ő a nagybátyám.
Nem… – mondta, mire én azt hittem arra érti, hogy nem mondja el, de mikor folytatta ledermedtem. – Alain nem a nagybátyád, Josh, még csak nem is a rokonod.
Hogyan? De hát…
Alaint örökbe fogadták a nagybátyámék. Mivel Sabinenak nem lehetett saját gyereke, az adoptálás mellett döntöttek. De erről még maga Alain sem tud, még két hetes sem volt mikor az anyja meghalt gyermekágyi lázban. Sabine és Damien akkor már fél éve várt egy újszülött gyermekre, mert nem akartak idősebbet örökbe fogadni, ezért szinte azonnal hozzájuk került. Sajátjukként nevelték, egészen tizenkilenc éves koráig.
Jó, de miért tagadták ki?
Azért, mert Alain… homoszexuális. – mondta ki anya, mire hosszú percekig, nem tudtam megszólalni. Csak néztem magam elé, és kattogott az agyam. „Akkor az a csók, nem véletlen volt? Egész végig, amíg ott éltem vele… ő… de anya tudott erről mégis rá bízott…” – néztem anyámra.
De… ha kitagadták emiatt, miért küldtél hozzá?
Sosem vetettem meg őt e miatt Joshua, és szeretném, ha te sem tennéd. Nem tehet erről, ez nem egy betegség, nem ferde hajlam. Ez olyan mit hogy van akinek a barna haj tetszik, másnak a szőke. A férfiak általában a nőkhöz vonzódnak, de akad, aki a saját nemét részesíti előnyben.
Tudom anya, és nem ítélem őt el. – „Már hogy is tehetném, mikor élveztem a csókját. De ez még nem jelenti, hogy én is meleg vagyok ugye?” – zavarodtam össze.
Látom ez most kicsit sok volt neked egyszerre. Jobb lesz, ha most lefekszel, jó?
Um… igen, szerintem is. Jó éjt anya! – pusziltam meg az arcát, majd elhagyta a szobám. Hiába feküdtem le, nem tudtam elaludni, és most nem azért mert délután kettőkor ébredtem, folyton csak Alain járt a fejemben és az, amit megtudtam róla…
Három nappal az anyával való beszélgetésem után úgy határoztam kimozdulok végre, felhívtam néhány barátom és elmentünk szórakozni. Végre nem gondoltam a nyárra és Alainre, sokat bolondoztunk, nevetgéltünk, pont mint régen. Már sötétedett, mikor haza értem, beléptem az ajtón és ledobtam a kabátom, a cipőmmel együtt.
Itthon vagyok! – mondtam, majd a nappali felé vettem az irány – Anya itt vagytok? – léptem be, de abban a pillanatban meg is álltam, és döbbenten néztem a kanapén ülő szőke férfit.
Á Josh, végre… – szólalt meg anya – Már vártunk.
Um… bocs, csak… Alain, te hogy kerülsz ide? – néztem egyfolytában. Talán nem ilyen fogadtatásra számított részemről, mert lehorgasztotta a fejét és nagyot sóhajtott.
Én hívtam meg. – állt föl anya a kanapéról – Üdvözöld illedelmesen e vendégünket.
Helló. – intettem, de anya megfogta a karom és elé húzott.
Hagyd csak Nadia. – állt fel Alain is – Nem kell erőltetni, ha nem akarja. – ment el előttem, és megállt az ablak előtt. – Milyen más itt, mint otthon. – jegyezte meg, és tudtam, hogy nekem szánja. Sokat beszélgettünk arról, hogy miért él egyedül, persze az igazat nem tőle tudtam meg. „Mi ez? Csak nem ítélkezem? Azt mondtam, nem fogom elítélni, most mégis így bánok vele.”
Én… a szobámban leszek. – mondtam, és meg sem álltam, míg be nem csuktam magam mögött az ajtót. Hevesen vert a szívem, azt hittem kiugrik a helyéről. Végig dőltem az ágyon, és addig gondolkodtam míg elnyomott az álom.
Nem tudom mennyi ideig aludhattam, de kopogásra ébredtem. Megdörgöltem a szemem és felültem az ágyon.
Igen? – szóltam, ki de nem érkezett válasz – Gyere be! – mondtam, de semmi, csak ismét az a hang, nem is kopogás volt, hanem inkább kaparászás. Kikeltem az ágyból és az ajtóhoz mentem, majd résnyire nyitottam és kikukucskáltam, de senkit sem láttam, már be akartam csukni az ajtót mikor lihegést hallottam. Lenéztem és meglepődtem, mert egy nagy kék szempár nézett rám. – Sue! – guggoltam le elé, és megsimítottam, mire hozzám bújt. – Szia kislány. Nagyon hiányoztál ugye tudod?
Te is hiányoztál neki. – jött egy hang nem olyan messziről. Körülnéztem és észrevettem tulajdonosát a szomszéd szoba ajtajában.
Alain… – álltam fel, nagyon zavarba jöttem.
Bocs, ha felébresztett. Sue… – jelzett neki, mire a kutya odament hozzá.
Nem… nem ébresztett fel. – lódítottam.
Akkor jó…
Jó éjt! – mentem volna vissza a szobába.
Josh… – szólt utánam, mire nem mozdult a lábam – Jól vagy?
Persze, mi bajom lenne?
Nem úgy értettem, hanem általában, mióta haza jöttél.
Igen.. végre visszakaptam az életem… – mondtam szarkasztikusan.
Értem… és azt is megértem, ha utálsz… Nadia említette, hogy elmondta neked… az igazat. – várta a válaszomat, de nem tudtam mit mondhatnék – Sajnálom. – indult el a szoba felé.
Mit sajnálsz? – kérdeztem halkan – Mintha te tehetnél róla… nem ítéllek el, csak… maradj tőlem távol, kérlek.
Ah… rendben, ha ezt szeretnéd. Érthető, ha undorodsz tőlem.
Nem erről van szó! – vágtam rá, kicsit hangosabban – Nem undorodom, csak… össze vagyok zavarodva, azt hiszem.
Jó… megértem. Nem azért jöttem, hogy kellemetlenséget okozzak neked, csupán édesanyád, akarta nagyon, hogy eljöjjek.
Nem okozol kellemetlenséget, elmondtam mit szeretnék, csak tartsd magad ahhoz. És most lefekszem. Jó éjt! – mentem végre be a szobába és becsuktam az ajtót. Iszonyatosan gyorsan vert a szívem, úgy éreztem sosem hagy alább. „Miért van ez?” dőltem vissza az ágyba, de hajnalig el sem tudtam aludni.
Négy napja már, hogy Alain nálunk volt, de szinte egymáshoz sem szóltunk, kerültem amennyire tudtam, persze minden alkalommal, mikor rám nézett legszívesebben oda mentem volna hozzá, de akkor… „Mi lett volna akkor? Mitől félek? Miért tartok az érzéseimtől? Hova lett a spontaneitásom?” A kanapén ültem és olvastam, mikor Sue odajött hozzám, és letelepedett a lábamhoz, majd őt követve belépett Alain is, de mikor észre vett visszafordult, és inkább a szobájába ment. Nagyot sóhajtottam és összecsuktam a könyvet, már ahhoz sem volt kedvem. Ráadásul anyáék nem jönnek haza ma, mert megfigyelésen vannak a külvárosban. Lépnem kell, tudtam jól, csak azt nem, hogy miként tegyem. Felálltam és a vendégszobához mentem, remegett a kezem, ahogy a kilincs után nyúltam, majd erőt vettem magamon és benyitottam.
Alain… – léptem be. Az ágynál állt és egy bőröndbe pakolt. – Mit csinálsz? – lepődtem meg.
Elmegyek.
Hogy? De miért? – léptem közelebb.
Mert kellemetlen számodra a jelenlétem, csak kerüljük egymást, ennek semmi értelme. Inkább elmegyek.
Dehogy is, ez nem igaz… nem vagy kellemetlen, jó hogy itt vagy.
Nem úgy vettem észre.
Alain. – léptem teljesen elé – Nem veled van a baj, sokkal inkább velem. Mikor anya elmondta, hogy meleg vagy egyből eszembe jutott, az amikor megcsókoltál, és megijedtem.
Ez nem meglepő.
Viszont… egyáltalán nem tartom taszítónak, sőt… azt hiszem, hogy élveztem.
Komolyan? – nézett rám meglepetten.
Igen, és pont ez volt az, ami miatt próbáltam távol maradni tőled, de nem megy.
És most mit akarsz tenni?
Csak hagyom hogy sodorjon az ár…
Hát, remélem nem értettelek félre. – érintette meg az arcom, mire önkéntelenül lehunytam a szemem, majd csak azt éreztem mikor ajka az enyémet érinti és gyengéden csókolni kezd. Átkaroltam a nyakát és közelebb húztam magamhoz, viszonozva a csókot, ami egyre hevesebbé vált. Nyelveink vad táncot jártak, és a szobát lassan betöltötték a halk nyögéseim, ahogy nagy kezei elindultak, hogy felfedezzék a testem. Végig simított a hátamon, majd lassan besiklott a pólóm alá, amíg másik kezét a fenekemre tapasztotta és egyre közelebb vont magához, míg ágyéka egészen az enyémhez nem simult. Eközben már elérte egyik érzékeny pontom, és lágyan masszírozni kezdte bimbómat, ami egyre keményebben dudorodott, pont mint a nadrágom. Mikor ezt megérezte mosolyogva szakadt el ajkaimtól, majd a bőröndöt nemes egyszerűséggel a földre lökve szabaddá tette az ágyat. – Azt hiszem, maradok. – súgta, majd ismét csókolni kezdett. Nem tudtam már gondolkodni, ellenkezni annál kevésbé, mikor az ágyra fektetett, és ajka is követte kezeit a felfedező úton. Lassan kibújtatott a pólómból, majd nyelvével ostromolni kezdte ujjaitól kipirosodott bimbómat. Felnyögtem mikor keze ágyékomat érintette, majd nevetésben törtem ki, mert Sue, felugrott az ágyra és nyalni kezdte az arcom.
Alain, azt hiszem társaságunk van. – mondtam nevetve, mire kérdőn nézett a kutyára.
Sue… téged mégis ki hívott? – vezette ki a kutyát a szobából, aki illedelmesen leült az ajtó túl oldalán, és úgy nézett fel rá – És most kint maradsz. – csukta be az ajtót, majd elindult vissza hozzám, közben megszabadulva pólójától. – Így már senki sem zavar. – mászott fölém, és csupán egy apró csókot kaptam, vágyakozva néztem rá, mire elmosolyodott, és ajka eleget téve ki nem mondott kívánságomnak ismét csókolni kezdett. Észre sem vettem mikor fosztott meg a nadrágomtól, de már az alsómat húzta egyre lejjebb, mikor megcsörrent a mobilom.
Nhhh… Alain. – nyögtem, mire kérdőn nézett rám – A telefonom.
Ne foglalkozz vele.
De ha anyáék azok? Ah… aggódni fognak ha nem veszem fel… hmmm, és akkor… haza jönnek.
Ez esetben, – hagyta abba kényeztetésem, majd megkereste a nadrágom, amit a szoba másik felébe hajított és előkotorta a telefonom – jobb lesz ha felveszed. – adta oda, és leült az ágy szélére.
Gyorsan letudom… – biztattam, majd fogadtam a hívást – Igen?
Josh, csakhogy felvetted… merre jártál?
Jaj anya, épp… fürödtem, igen.
Értem, minden rendben?
Persze, minden oké.
Alainnel is? Lehetnél vele egy kicsit kedvesebb.
Kedvesebb leszek anya. – néztem az ágy végében ülő szőke Adonisra, mire ő is elmosolyodott, majd gondolva egyet visszatért előző foglalatosságához, vagyis teljesen megszabadított az alsómtól. Próbáltam elhessegetni, de nem jártam sok sikerrel. Megérintette tagomat, mire felnyögtem az érzéstől.
Minden rendben tényleg? – érdeklődött anya a vonal másik oldalán.
H-hát persze… hmmm… semmi baj.
Furcsa a hangod.
Csak az asztmám… hahh…
Az asztmád? Mitől jött elő megint? Ott van az inhalátor a fürdőben, ne szégyelld használni ha kell.
Jóóóh. – tartottam arrébb a telefont – Alain… neh…
Csak élvezd… – vett a szájába, és aprókat szopott tagomon.
Neh… ahh… anya, meg fogja hallani.
Josh? Ott vagy.
Igen anya.
Megtaláltad?
Ahhhaaa… megvan.
Jó színész lennél… – mosolygott Alain, majd ujját bejáratomhoz simította, mire tudtam ennek nem lesz jó vége. Kezem a számra szorítottam, míg másikkal a telefont a fülemhez, mikor nagyon lassan belém hatolt.
Ne feledd, ha nem jön helyre a légzésed két óránként ismét használd… – mondta anya, de alig bírtam figyelni rá, mert ekkor már két ujj mozgott bennem egyre intenzívebben.
Rendben anya… – nyögtem – most leteszem… jó éjt! – nyomtam ki a telefont és elhajítottam – Te nem vagy normális Alain!
Ugyan miért? – kúszott feljebb és már csókolt is, egyre hevesebben.
Nhhh… ha anya rájön… hahh… nekem annyi…
Ne gondolj most erre… jobb dolgunk van. – ért ismét a bejáratomhoz, de most nem a kezével.
Mire készülsz?
Szerinted? – emelte meg a csípőm.
Neh… én még nem is… neked. – jöttem zavarba attól, amire gondoltam.
Nem is kell. – csókolt meg, majd iszonyat lassan hatolt belém, egyre beljebb haladva. A takaróba markoltam, a testem pedig ívben megfeszült, ahogy teljes hosszában mennem volt. Nem tudtam csak nyögni és zihálni, ahogy megmozdult bennem.
Ahhh… Alain… nem bírom ki… hahh. – néztem rá.
Dehogynem. – nyalta meg ajkait, majd az enyémek következtek. Szenvedélyesen csókolt, miközben mozogni kezdett, egyre gyorsabban, mégis óvatosan, egyik kezével pedig megérintette már merev tagomat és ingerelni kezdett. Azt hittem beleveszek ebbe az érzésbe, ezelőtt semmiféle tapasztalatom nem volt a szexualitás terén, de sosem gondoltam, hogy ilyen jó lehet. Nem kellett sok idő mire hangomat kiengedve élveztem el, de ő még közel sem járt a kielégüléshez. Kicsusszant belőlem, majd a hasamra fordított, és ismét bennem volt, egyre jobban élveztem, és próbáltam én is kivenni a részem a játékból. Mikor ráéreztem a ritmusára, elkezdtem mozgatni a csípőm, mire azt vettem észre, hogy egyre mélyebbeket sóhajt, gyorsítottam a mozgásom, ami számomra is egyre nagyobb élvezetet nyújtott. A hangjából hallottam, hogy igen közel járhat már az orgazmushoz, így hátra fordultam, megfogtam a kezeit és előre húztam a mellkasomra, majd feltérdeltem. Tudta mit akarok így megtartott, ezután majdhogynem átvettem az irányítást, fel le mozogtam, egyre nagyobbakat lökve magamon. Megfogta az állam és maga felé fordította az arcom majd vadul csókolni kezdett belenyögve a csókunkba érte el a beteljesülést. Csapzottan zihálva feküdtünk egymás mellett, olykor egy egy szenvedélyes csókot váltva, majd az is elmaradt, és minden bizonnyal mindkettőnket elnyomott az édes kielégültség.
Még csukott szemmel nyújtóztam el az ágyon és nagyot sóhajtva fordultam Alain felé, majd egyre közelebb húzódtam, mindaddig míg… a földön kötöttem ki. Meglepetten néztem körül, majd feltápászkodtam vissza az ágyra és álmosan dörgöltem a szemem. Minden tagom sajgott, de jól éreztem magam. Körültekintettem a szobában és egy huncut mosollyal nyugtáztam, hogy hatalmas kupit csináltunk, de hol lehet Alain? Nagy nehezen felálltam és elindultam a konyha felé, hátha már gőzölgő teával és finom omlettel vár, de az egész lakás kongott az ürességtől. Nem értettem, hova mehetett ilyen korán? Na jó már majdnem dél volt, de akkor is. Visszamentem a szobába és lehuppantam az ágyra, majd észrevettem egy levelet az asztalon, közelebb mentem majd felemeltem a borítékot, amin annyi állt: „Sajnálom” Hevesen kezdett verni a szívem, és remegő ujjakkal téptem fel a ragasztást, majd olvasni kezdtem. – „Josh, ha ezt a levelet olvasod, már minden bizonnyal rájöttél, hogy elmentem… el kellett mennem. Nagyon fáj hogy így kell történnie, de nem tehetek mást, nem tehetem tönkre a te életedet is… bízom benne hogy ami tegnap történt megmarad a szívedben, mint egy kellemes emlék, egy botlás, és nem haraggal gondolsz majd rám. Nem megyek már vissza az Alpokba, nem találkozhatunk soha többé… felejts el kérlek, viszont tudnod kell, hogy én míg élek nem feledlek. Kívánom, hogy megtaláld az igaz boldogságot, és csodálatos életed legyen. A soha viszont nem látásra… Alain.” – sírva borultam a földre és úgy éreztem a szívem kiszakad a helyéről, nem értettem semmit, miért kell így lennie? Órákon keresztül csak sírtam, majd mikor eljutottam arra a pontra hogy gyűlölöm Alaint bevetettem magam a fürdőbe és csak engedtem magamra a vizet. Nem akartam többé gondolkodni, sem emlékezni, semmit sem akartam, csak aludni. Miután már kiázott a bőröm köntösbe bújva dőltem végig az ágyamon, és az ablakon kifelé merengve vártam míg elnyom az álom.
Napokig ki sem mentem a szobámból, csak a takaró alól dünnyögve kommunikáltam anyával is, aki már ott tartott, hogy pszichológust hívat hozzám, nem értette miért borultam így ki Alain távozása miatt, de persze nem tudott róla, hogy mi történt köztünk. Ráadásul állítása szerint Alain mondta neki, hogy elmegy. De az még azelőtt volt, hogy… azelőtt… Mikor erre gondoltam folyton eleredt a könnyem és csak sírtam órákon keresztül, persze anyát már az őrületbe kergetve.
Körülbelül két héttel Alain távozása után hagytam el először a szobát. Anya kikerekedett szemekkel nézett rám, főleg mikor leültem az asztalhoz.
Anya, kérhetek valamit enni? – tettem fel nemes egyszerűséggel a kérdést, mire elmosolyodott.
Persze kicsim. – fordult a hűtő felé.
Ezek után mintha mi sem történt volna, a napjaim ugyan úgy teltek, mint azelőtt, hogy egyáltalán megismertem volna Alaint. Az iskola megkezdésével pedig szinte teljesen el is felejtettem őt, nem gondoltam már rá, csak esténként jutott eszembe olykor, de akkor is csak mosolyogva megfordultam az ágyban és már aludtam is.
Karácsony közeledtével egyre többet jártam el a barátaimmal szórakozni, és egyik alkalommal megismertem egy srácot, aki pultos abban a bárban, ahová jártunk. Sokat beszélgetünk, és egyre jobban megkedveltem, amit úgy láttam ő is észrevett, mert mosolyogva figyelt mikor épp nem beszélgettünk. Egyik este, miután lejárt a munkaideje leültünk nyugodtan beszélgetni, majd egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Randira hívott, ami először meglepett, majd beleegyeztem. Jól éreztem magam vele, és nehezen váltunk el egymástól egy egy találka után.
Karácsony előestéjén is épp egy kellemesen eltöltött randi után értem haza, de mikor beléptem az ajtón furcsa hangokra lettem figyelmes. A nappaliba mentem, ahol anya apa karjaiba borulva sírt.
Anya… – mentem közelebb – mi történt? – néztem értetlenül. Nem szólt, csak sírva felém nyújtott egy levelet. Remegő kézzel emeltem fel, majd mikor elolvastam az első szót a földre rogytam, egy gyászjelentés volt. „Sajnálattal közöljük, hogy Alain Claude Valentine Lagué (született Lucas Fèvre 1981) 2010. év december hónapjának 19. napján végzetes hepatitis B fertőzésben elhunyt országunk egyik neves magánklinikájának pácienseként. Fogadják mélységes részvétünket. Nagy-Britannia Egyesült Királysága.” Már alig láttam a könnyeimtől, mikor letettem a levelet magam mellé a földre, anya hangja szakított ki a gondolataim közül.
Ha tudtam volna, hogy ilyen súlyos. – szipogta, mire meglepetten néztem rá.
Te tudtad, hogy beteg anya?
Igen, azért is hívtam meg magunkhoz, hogy ne keljen egyedül lennie a betegségével, és ez volt az egyik oka annak is, hogy hozzá küldtünk a nyáron. De nem tudtam, hogy ennyire beteg, hogy magánklinikára menjen… hajthatatlan volt, mikor le akartam beszélni az elutazásról.
Én… miért nem mondtad soha? Ha tudtam volna…
Nem akarta, hogy sajnáld.
De akkor is anya… mégis hogy kaphatta el?
Ez a betegség lehet örökletes, az anyaméhen belül is megfertőződhet a magzat, vagy nemi úton is elterjedhet. Egyes felmérések szerint gyakoribb és veszélyesebb még az AIDS-nél is. – törölte meg anya a szemeit. Sokkot kaptam, nem tudtam megszólalni sem a hallottak után, csak ültem a földön és egyre kattogott az agyam. „ Az nem lehet, hogy Alain erről megfeledkezzen, ha tudta, hogy beteg, hogy így terjed, akkor miért feküdt le velem? Mi van ha én is megfertőződtem? Nem az nem lehet, ha így van én…” – hirtelen felugrottam és elhagytam a lakást, nem gondolkodtam már csak egyenesen mentem, míg meg nem érkeztem az orvosi rendelőhöz. Szinte hisztérikusan követeltem az orvost, hogy végezzen el egy tesztet, de azt mondta az nem olyan egyszerű, ahogy én képzelem. Mikor megkérdeztem, hogy mennyi az esély arra, hogy nemi úton elkapja valaki… inkább nem akartam volna hallani a választ. Elhagyva a rendelőt egy gyógyszertár felé vettem az irányt ahol megvettem mindent, amit recept nélkül kapni lehet, majd a parkba mentem és leültem egy félreeső kis padra. Sötét volt már, és az eső is eleredt. „Hát ennyi lett volna az élet? Tényleg így kellene hogy meghaljak? Szinte biztos, hogy megfertőződtem, a doki szerint kilencvenöt százalék az esély rá. Mit nekem öt százalék? Nincs olyan mázlim.” – szépen lassan kiszedegettem a gyógyszereket egy műanyag pohárba, majd felöntöttem rummal és kavargatni kezdtem, mintha csak a reggeli kávém lenne. Egyfolytában Alainre tudtam gondolni. „Lucas Fèvre, tehát ez voltál te? Aki megmérgezett, egyszerre két különböző módon. Neked sem lehetett egy könnyű életed, kitagadtak, magányosan éltél, ráadásul azzal a tudattal, hogy egy szinte gyógyíthatatlan betegségben szenvedsz. Azt még nem is tudtad, hogy árva vagy hm? A valódi neved sem ismerted, Alain. Ehhez képest kutyafüle, hogy megfertőztél.” – néztem a kezemben tartott pohárra, és nagyot sóhajtottam.
Joshua! – hallottam a nevem a távolból, mire végigfutott a hátamon a hideg és a földre ejtettem a poharat. Csak néztem ahogy a föld szomjasan issza be a halálhozó elegyet, majd megláttam egy pár sportcipőt. – Szia! – állt előttem Matt, a srác, akivel jelenleg „járok”.
Szia. – tettem le a rumos üveget a padra.
Mit csinálsz te itt? Szakad az eső. – nézett az üvegre – Minden rendben?
Nem… semmi sincs rendben Matt. Kérlek hagyj most egyedül.
De miért? – ült le mellém – Mi a baj? Nekem elmondhatod.
Heh… persze. – nevettem el magam. – Ha az csak úgy menne.
Meghallgatlak. – karolta át a vállam – Hiszen, szeretlek. – mondta ki oly könnyedén ezt a szót, amit még sosem hallottam senkitől a szüleimen kívül.
Szeretsz? – néztem rá – Akkor is, ha azt mondom… én nem szeretlek? – gondoltam meg magam, mégsem mondhattam el neki, hiszen már úgyis fertőzött és nincs mit tenni ellene. Bár nem voltam benne biztos, hogy ez a helyes út, miután mosolyogva csak annyit mondott, „Majd kialakul.” és gyengéden magához húzott, úgy döntöttem kiélem az életem, amíg még lehet…

A sztárok szexuális segédeszközöket használnak az ágyban


Nem csak Hugh Hefner, hanem 50 Cent, Ashton Kutcher, Baywatch, Crystal Harris, David Duchovny, David Furnish, Demi Moore, Elton John, Eminem, Halle Berry, Hugh Hefner, Jack Nicholson, John Stamos, Nelly Furtando, Pamela Anderson, Sandra Theodore is szereti a szexuális segédeszközöket. Tovább a teljes cikkre

Felkarolja a kurvákat a kormány

A kormánytól várják sorsuk jobbra fordulását a budapesti örömlányok. Megkeresik a nemrég létrehozott budapesti kormányhivatalt vezetőjét, jelölje ki munkahelyüket, a türelmi zónát – tudta meg a Blikk.
Törvény ugyan már 12 éve van a zónáról, még az előző Orbán-kormány keze munkája nyomán, de mindeddig senki nem tartotta be azt. A főváros sem alkotta meg saját rendeletét, nem jelölte ki azt a területet, ahol az örömlányok törvényesen dolgozhatnak. Eddig nem volt jogi következménye, ha egy önkormányzat úgynevezett „mulasztásos törvénysértést” követett el, vagyis megszegte kötelességét.
De most a kormányhivatalok véget vetnek a slendriánságnak!
Egyik feladatuk az lesz, hogy ha egy önkormányzatot mulasztásos törvénysértésen kapnak, a kormányhivatal megalkotja a rendeletet. – Hívom az ügyvédünket és levelet írunk, vagy bemegyünk a hivatalvezetőhöz! – örvendezett Földi Ágnes, a prostituáltak érdekvédelmi szervezetének elnöke a hírnek.
– Megvizsgálom, érvényben van-e a törvény. Ha nincs más választásom, végrehajtatom azt. Akár úgy, hogy mi alkotjuk meg a rendeletet a főváros helyett, mi jelöljük ki a türelmi zónát – jelentette ki a Blikknek Pesti Imre, Budapest Főváros Kormányhivatalának vezetője.
A Fideszes városvezetés azonban SZDSZ-es elődjéhez hasonlóan más fontosabb elfoglaltságokra hivatkozva nem akar behatóan elmélyedni a örömlányok ügyében. – Egyelőre a metrókocsik ügyével, az előző vezetés által hátrányosan megkötött szerződésekkel, a különböző beruházásokkal kapcsolatos problémákkal foglalkozunk – tudatta Szűcs Somlyó Mária, a Főpolgármesteri Hivatal kommunikációs igazgatója. Hogy hol kereshetnék meg a kormány segítségével a napi betevőt a lányok, azt elnökük nem árulta el.
– Sok ötletünk van, de eddig csak ráfáztunk, ha idő előtt kiteregettük a lapjainkat – titokzatoskodott Földi Ágnes. egy biztos, a kéjhölgyeket nem lehet megkerülni, hiszen a földmérők sem ismerik annyira Budapest térképét, ők. A lányok az elmúlt 12 esztendőben a főváros minden zegzugát feltárták. Az 1999-ben hozott törvény ugyanis szigorúan szabályozza, hogy iskolától, óvodától, közintézménytől és lakóházaktól milyen messzire kell lennie a zóna határainak. A választék ennek ellenére igen széles, a prostituáltak korábban javasolták a Rózsadombot, a rákosrendezői pályaudvart, a ferencvárosi volt iparterületeket, az újpalotai szemétégető környékét, a pestlőrinci kamionparkolót és a Csepel sziget északi csücskét is, de a kerületi önkormányzatok szóba sem akartak állni velük.
A Fővárosi Közgyűlés pedig egy alkalommal úgy határozott, hogy a törvényt nem lehet végrehajtani. Így jobb híján a lányok most a tilosban állnak, így például százan a Blaha Lujza tér és a Bosnyák tér között több kilométer hosszan, a Rákóczi és a Thököli úti sarkokon kínálgatják bájaikat a járókelőknek. Kép és cikk forrása: Blikk.hu

Barátnője tanítja csókolózni a huszonéves lányt

Zavarba ejtő dráma szexualitásról és halálról. Az Attenberg című filmet látnod kell, ha unod már a sablonmozikat. Görög dráma a nemiségről, a szexualitásról, a halálról, és a felnőtté válásról – így foglalhatnánk össze Athina Rachel Tsangari filmjét, az Attenberget. A film magyarországi bemutatója 2011. május 31-én lesz.

Attenberg – A történet egy húszas évei elején járó lányról, Marináról szól. Beteg édesapja állapota folyamatosan romlik, és a lány kénytelen egyik napról a másikra felnőni.
Ha ez nem lenne elég, a lány a szexualitás terén is nagy változásokon megy keresztül: a világot uraló rítusokat, szabályszerűségeket addig csak David Attenborough természetfilmjeiben látta, a nemiség és a szexualitás első tapasztalatait Marina a legjobb barátnőjének segítségével szerzi meg. Szereplők: Ariane Labed – Marina, Evangelia Randou – Bella, Vangelis Mourikis – Spyros, Giorgos Lanthimos.
A görög rendező éles szemmel, minimalista stílusban forgatott coming-of-age mozija helyenként szokatlan, zavarba ejtő megoldásokat használ. A színészek játéka magával ragadó, különösen a Marinát megszemélyesítő Ariane Labed kiemelkedő – nem véletlenül kaphatta meg 2010-ben, a Cannes-i Filmfesztiválon a legjobb női főszereplőnek járó díjat.
Nézd meg az előzetest! Mind a főszereplőnek – Ariane Labednek –, mind a rendezőnek ez az első filmje. Ez azonban nem látszik az elkészült alkotáson.