Ez volt a kezdet: Botrányt kavart a japán meztelen híradó. Jelbeszéddel és meztelenül adja elő péntek éjszakánként a híreket egy csinos japán bemondónő az egyik japán kereskedelmi tévécsatornán. A felháborodást az váltotta ki, hogy kiderült: az ötperces hírshow kormánytámogatást élvez. A műsor 400 ezer yent (633 ezer forint) kapott támogatásképpen a kormánytól, mivel a tévécsatorna elnyerte azt a pályázatot, amelyet a fogyatékosoknak szánt műsorok készítésének támogatására írtak ki. A kiírásban azonban nem kértek részletes műsorleírást, így a tévécsatorna könnyen elhallgathatta, hogy miféle jelbeszédes híradót tervez. A show-t a Paradise Television hozta létre 1998-ban, de csak nemrég derült ki, hogy a kormánytól pénzt kapnak az adáshoz. A kormány az ügy kipattanása után megvonta a támogatást, ám a tévécsatorna vezetői folytatni akarják a meztelen híradót támogatás nélkül is. Sokan ugyanis nagy tetszéssel fogadták a show-t, ezt bizonyította a telefonálók és az interneten hozzászólók véleménye.
Aztán a folytatás: Naná, hogy ez is japán! Európai szemmel szélsőséges, extrém, bizarr dolgokkal tudnak előállni. Sokan fel nem tudják fogni, hogy ezek a fura kis emberkék a föld túloldalán miért izgulnak fel attól ha egy bemondónőt hírolvasás közben többen arconélveznek. Emlékeztek még Anchorwomanre. Tovább a teljes cikkre
Archive for 2010, június
A Reggeliből ugyan mennie kellett, de újabb lehetőséget kapott az RTL Klubnál Horváth Éva (31). A modell a MeneTrend IttHON háziasszonyaként tűnik fel hamarosan a televízió képernyőjén, miután a műsornak Palotás Petra távozása óta nincsen műsorvezetője.
– Nagyon örülök, hogy viszszakerültem az RTL Klub csapatába, a Reggeli és a Cool Tv-ben töltött időszak alatt is szerettem velük dolgozni. A MeneTrenddel pedig olyan hazai tájakra van lehetőségem eljutni, amit turistaként valószínűleg sohasem választanék úti célul. Legutóbb például a Tisza-tónál voltunk, ahol a mocsárban gubbasztva, távcsővel figyeltük a madarakat. Ezt nagyon élvezem – mondta a Blikknek Horváth Éva.
– Engedélyt kértem az RTL Klubtól, amikor elmentem a Megasztár castingjára. Fogalmam sincs, hogyan szerepeltem, én semmiféle visszajelzést nem kaptam, és amikor az RTL Klub megkeresett ezzel a lehetőséggel, úgy éreztem, nem szabad kihagyni.
[Hírküldő] Behajtók Horváth Évánál: méregdrága sportkocsit vittek el - Horváth Éva meztelen képek – Bikucsunáj Horvát Évát dugná meg - Horváth Éva és barátnői – Kiszel Tünde, Horváth Éva paraziták mindent a hírnévért - Horváth Éva inkább bugyit villantott volna mint a rongyos cipőjét
[Videók] Interracial Superstars 2 XXX (2010) dvd pornófilm 1-2. rész, kattints és nézd!
Megtört szülők figyelték, amint elővezették tegnap a szemérem elleni erőszakkal vádolt K. Lászlót. A bébiszitter ügyvédje a bíróság folyosóján kiabált fotós munkatársunkkal.
Közfelháborodást kiváltó ügy pere kezdődött tegnap a Pesti Központi Kerületi Bíróságon. A nyomozók és a vizsgálatba bevont szakértők úgy vélik: a bébiszitterként szülők bizalmába férkőző K. László megbecstelenítette a rábízott gyermekeket.
Tegnap a bíróságon tanúként hallgattak ki néhány szülőt, akik feszülten figyelték, ahogy korábbi bébiszitterüket bilincsben elővezetik. A tárgyalás előtt a vádlott ügyvédjének hangos kirohanása zavarta meg a nyugalmat.
– Ne fotózzon! Ki engedte, hogy képeket készítsen? – kiabálta az ügyvéd a Bors fotósának. A védő az ügy kényes természetére és védence családjának védelmére hivatkozva zárt tárgyalást kért, a kérelemnek a bíró helyt adott. Az év végén várható ítélethozatal azonban nyilvános lesz.
Korábban Baranyi József, Újpest rendőrkapitánya lapunknak úgy nyilatkozott: több mint negyven szülő tett bejelentést, a férfi legfiatalabb áldozata kilenc hónapos, a legidősebb hétéves. Az ügyészség végül öt rendbeli szemérem elleni erőszak miatt emelt vádat, K. László tíz évet kaphat.
[Hírküldő]
[Videók] Boroka Bolls and Hope of Dirty101 Playing Pool videó, kattints és nézd! Boroka Bolls szex és pornó
Emmanuelle Béart és Béatrice Dalle (Bye Bye Blondie)
Közös filmben szerepel a francia filmművészet két legérzékibb ajkú színésznő. Az alkotást az a Virginie Despentes rendezi, aki Dugj meg! című első filmjével tíz évvel ezelőtt keltett botrányt. A Dugj meg! azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy brutális erőszakot keverte valódi szexjelenetekkel közeliben mutatták a penetrációt, a két főszerepet pornószínésznők játszották.
Brigitte Bardot és Jeanne Moreau (Viva Maria!, 1965)
Bardot egy Maria nevű anarchistát játszik, aki hidakat és rendőrállomásokat robbant fel, majd összeáll Moreau-val (akit szintén Mariának hívják) és együtt véletlenül feltalálják a sztriptízt.
Susan Sarandon és Geena Davis (Thelma & Louise, 1991)
Ridley Scott csodálatos road-movie-ja messze a legjobb film ebben a listában, mindkét színésznőt Oscarra jelölték érte, de végül csak a forgatókönyv kapott díjat.
Charlize Theron és Penélope Cruz (Nézz az égre!, 2004)
A Nézz az égre! is az a fajta film, amiről rengeteg cikkeznek, miközben készül, de a bemutatója után mindenki udvariasan hallgat róla. Pedig nem olyan rossz, mint a híre, és már csak Theron és Cruz közös tangójelenete miatt is érdemes megnézni (a közös szexjelenetük sem bántó a szemnek).
Penélope Cruz és Salma Hayek (Bandidas, 2005)
A Luc Besson-filmgyárból érkezett ez a könnyed westerkomédia, ami annyira felejthető, hogy már azt sem tudjuk felidézni, hogy valójában láttuk-e a teljes filmet, vagy csak az előzetesét. Csúnyán megbukott mindenütt, az amerikai mozikban be sem mutatták.
Sophie Marceau és Monica Bellucci (Ne te retourne pas, 2009)
Azt gondolná az ember, hogy két ilyen színésznővel nem lehet elrontani egy filmet. Marina de Van rendezőnőnek mégis sikerült. A tavalyi cannes-i filmfesztivál egyik legnagyobb csalódása volt ez a röhejes thriller, pedig előtte úgy vártuk, mint a Messiást.
Andres Serrano a kortárs amerikai művészet legvitatottabb alakjai közé tartozik. Ezt a kétes hírnevet főként azzal sikerült kivívnia, hogy alkotásai szinte kivétel nélkül hangos reakciókat váltottak ki, és nem elsősorban azokból, akik a művészet témakörében szakértőnek számíthatnának. A kezdetektől fogva inkább a politika foglalkozott vele, mint a műkritika, amit ez utóbbi kitüntető figyelme és elismerést sugalló hangvétele már nem igazán tudott feledtetni.
A vele folytatott beszélgetések során, illetve róla írt elemzésekben az Egyesült Államokban culture war néven elhíresült jelenség központi szerepet kap, és Serrano az egykor elhangzott megjegyzésekre és kifogásokra igyekszik válaszolni. Pedig tevékenysége közel sem olyan egysíkú, ahogy azt az akkori nagyhatalmú republikánus szenátorok (Jesse Helms és Toni D’Amato) láttatni szerették volna. Serrano munkáinak elemzése tehát nem merülhet ki csupán az akkoriban erősen kritizált Piss Christ (leginkább „Pisás Krisztus”) című képpel kapcsolatban megfogalmazódott szempontok – blaszfémia, szemét – analízisében, illetve cáfolatában, hanem mindenképp láttatnia kell azt az összetett, sokrétű és sok forrásból táplálkozó üzenetet, amelyet Serrano akarva-akaratlanul előidéz a képeivel.
A biográfiai adatok fontos támpontot jelentenek a Serrano körül kialakult helyzet értékelésében: afro-kubai anya és hondurasi apa egyetlen gyermekeként született 1950-ben, Brooklynban. Még egészen kicsi volt, amikor apja elhagyta őket, és iskolázatlan anyja egyedül nevelte fel. Gyermekkorának meghatározó élménye volt a mélyen vallásos neveltetés, amelyet mindig is vállalt, és vallásos megszállottságát előszeretettel hangoztatta. 16 évesen kezdett el képzőművészettel foglalkozni, a drogfüggőség azonban jó pár évre száműzte őt a köznapi emberek „normális” világából. Ezekben az években saját bőrén tapasztalhatta meg a nyomort és a kiszolgáltatottságot. Miután sikerült a kábítószer-függőségből kitörnie, egy reklámügynökségnél kapott munkát a művészeti vezető asszisztenseként. Ekkor nyílt alkalma arra, hogy elmélyült kapcsolatba kerüljön a reklámmal mint kommunikációs eszközzel, valamint elsajátítsa az alkalmazott fotográfia mesterfogásait. Ezek az évek arra is lehetőséget adtak, hogy megélhesse és megérthesse a média valamint az általa biztosított jelenlét, mint a létezés nélkülözhetetlen eszközének lényegét és működését.
Serranónál fontos mozzanat az önmeghatározás. A hosszú, szinte teljes ismeretlenségben eltöltött évek után a tömegtájékoztatásnak (és az átkozódó szenátoroknak) köszönhetően egy csapásra került a figyelem középpontjába. Azóta csaknem folyamatosan helyet biztosítva magának – rácáfolva Andy Warhol megállapítására – rutinos nyilatkozóvá vált, aki sosem mulasztja el a kedvező alkalmat, hogy saját pozícióját újfent megerősítse. Azok közé a „médiatudatos” képzőművészek közé tartozik, akik jól ismerik a közvélemény-formálás lehetőségeit és eszközeit, és mindezt javukra fordítva használni is tudják. Serrano esetében több szinten is megvalósul a média mint tudatformáló eszköz használata: egyrészt üzenetei célba juttatása érdekében olyan megoldásokat alkalmaz, amelyek révén azok a többség számára könnyen befogadhatók, tehát eleve arra készül, hogy ne csupán egy szűk és művelt elit számára fogalmazza meg mondanivalóját. Ezeknek a megoldásoknak csak egyik eleme az alkalmazott, és azon belül is a reklámfotográfia által kisajátított formanyelv és képi megoldások. Másrészt viszont jól használja az alkotásai révén kínálkozó lehetőséget arra, hogy saját „ismertségi indexét” folyamatosan javítsa. Nem állítható biztosan, hogy mindez teljesen tudatos nála, de nyilatkozatai jelentős része mindenképpen erre utal.
Serrano, állítása szerint, olyan témákat választ, amelyek valamilyen okból a társadalom érzékelési körén kívül helyezkednek el. ő ezt úgy fogalmazza meg, hogy az átlagember (az ő esetében talán a protestáns fehér bőrű amerikai középosztály tagjai?) nem akar ezekről a jelenségekről, problémákról tudomást venni. ő viszont ezeknek a dolgoknak a megszokottól lehetőleg eltérő ábrázolásmódjával igyekszik átlagemberét szembesíteni az általa feltárt összefüggésekkel. A látszólag problémás társadalmi, illetve politikai „jelenségeket” minden esetben sorozat formájában megvalósuló ábrázolásokban dolgozza fel, de arra mindig ügyel, hogy ne bonyolódjon bele nagyon a felvetett problémák kibontásába. Nemcsak témaválasztása, de azok feldolgozásmódja is nagyon hasonló a televízió és a bulvársajtó által használt technikákhoz. A fontosság és a komolyság látszatát igyekszik kelteni a lehetőleg „érdekes” jelenségek felvetésével, de csak a felszíni rétegek megbontására vállalkozik, a képileg érdekes, látványos elemek megmutatásán nem kíván túllépni, a mélyebb összefüggések, a szélesebb kontextus már nem tartozik az eszköztárába. A primer figyelemfelkeltés az egyedül fontos momentum, továbbá annak minél hosszabb távú ébrentartása. Serrano megfogalmazásában ezek a problémák a vallás, a szex, az erőszak (esetleg az utóbbi kettő kombinációja), az emberi test kultusza, illetve az emberi méltóság.
Serrano pályafutása kezdetén a vallással, a vallásossággal foglalkozott, és elsősorban az otthonokban fellelhető vallásos kegytárgyakon keresztül közelített a témához. Számára jól ismert kérdéseket igyekezett feszegetni: a vallás szimbólumainak szerepét, illetve jelentésüket egy olyan közegben, ahol ezek a szimbólumok is fogyasztási cikkekké váltak. Milyen lehetősége van még ilyen körülmények között a tárgyakhoz fűződő transzcendens viszony megélésének, teszi fel a kérdést. A vizsgálódások egy további aspektusa saját vallásos buzgósága és viszonya ezekhez a tárgyakhoz, valamint az általuk megtestesített eszmeiséghez. E képeknek volt egyike a botrányos reakciókat kiváltó Piss Christ című felvétel, amely sokak szerint csodálatos látványt nyújt. Serrano egyik nyilatkozatában maga is utalt rá, hogy a vizelet különleges, sötétsárga színe keltette fel elsősorban érdeklődését. Arra volt kíváncsi, hogy milyen hatást kelt a feszület a vizeleten áttörő fényben. Az eredmény leginkább azokhoz a giccses képekhez hasonlítható, amelyeken Krisztust melegsárga, túlvilági fénypompában ábrázolják. Tagadhatatlan Serrano deklarált vonzalma a vallásos giccshez.
Már a vallásos témájú képeknél is felmerültek a testnedvek mint fontos képalkotó elemek, amelyek önálló tartalmat még nem hordoztak, csupán a képileg megfogalmazott konfliktust tették egyértelműbbé. Serrano a következő korszakában már kizárólag ezeknek szentelte figyelmét. A testnedvek megjelenése és használata nem példa és előzmény nélküli a képzőművészetben. Már Jackson Pollock is állított ki olyan képet, amelynek vásznát a festés aktusa előtt, azt megalapozandó, levizelte. Serrano azonban saját vizeletét és spermáját meg is jeleníti ezeken a képeken, ezek hordozzák a mondanivalót (pl. Trajectory – röppálya). Arra kívánta felhívni a figyelmet, hogy ezek a lenézett és rejtett dolgok nélkülözhetetlen részei életünknek. Innen már csak egy kis lépés volt, hogy tárgyai közé felvegye a vért, az emberi húst, a belső szerveket. Serrano ezen a téren sem tekinthető forradalmi újítónak, tevékenysége jól beleillik abba az irányzatba, amit specimen art-nak (hozzávetőleg annyit jelent, hogy „minta művészet”) neveznek. A specimen art fő törekvése, hogy emlékeztessen bennünket emberi mivoltunkra az emberi test, azon belül a sejtek, szövetek és szervek vagy épp a holttest ábrázolásával. Olyan művészi látásmód ez, amely szándéka szerint felmagasztalja az emberi motívumot annak szexuális, tökéletlen, spirituális és anyagi megjelenési formájában. A specimen art azonban nemcsak a szép és tökéletes embert mutatja meg, hanem annak deformált megjelenési formáit is, és a halál, illetve a felbomlás esztétikája sem tiltott terület számára. A specimen art szándékainak megfelelően Serrano is valóságos emberi „mintákat” használ felvételein, nem pedig azok reprezentációit.
Egy másik sorozata, a halottasházban készült felvételei is ebbe a sorba illeszthetők. Arra az újságírói kérdésre, hogy miért volt neki fontos ott fényképezni, azt válaszolta, csupán az érdekelte, hogy milyen lehet egy ilyen helyen dolgozni. Kiemelte, hogy évekig tartott, mire megfelelő intézetet talált, ahová egyáltalán beengedték. Ebben a sorozatban már megjelenik egy másik motívum is az emberi test bemutatása mellett: a halált – legalábbis verbálisan – már összekapcsolja az erőszakkal, de a képeken ezek nem fogalmazódnak meg a néző számára. Annál erőteljesebb viszont a minél tetszetősebb látvány kialakítása, furcsa ellentétet teremtve ezzel az erőszakos cselekmény következtében beállt halál és a halott ábrázolása között. Ezeknél a felvételeknél fokozott jelentőséget nyer a képek címe, mivel az már nem alárendelt része a fényképnek, hanem az azzal egyenrangú alkotóeleme is.
Serrano a későbbiekben is kitart emellett az irányvonal mellett, és az eltérő témák dacára nem változtat kifejezésmódján. A további sorozatok is az ember és társadalom különféle összefüggéseit vizsgálják. Ide tartozik a hontalanok, velük a látszólagos ellentmondás ellenére szoros összefüggésben a Ku-Klux-Klan tagok bemutatása, majd a szex története, a Budapest-sorozat, illetve a szex és az erőszak viszonya. Ha végigfutunk az elnevezéseken, könynyen támadhat olyan érzésünk, hogy egy bulvárlap főcímeit olvassuk a metrón, munkába menet. Ez persze nem a véletlen furcsa játéka, hanem az alkotó tudatos választása. Célja, amint fentebb említettük, valamiféle figyelem felkeltése, a reakciók kicsikarása, a recepció biztosítása (bármi áron?). Ebből a sorból a Budapest című sorozat képei sem lógnak ki: ugyanis a leghalványabb utalás sem található arra, hogy hol készültek ezek a felvételek. Semmi nyomát nem lelni annak a törekvésnek, amelynek célja lett volna a helyi viszonyok, a fényképeken megjelenő alakok és környezetük kapcsolatának akár csak jelzés értékű ábrázolása, ami esetleg indokolttá tehette volna az elnevezést. Mivel Serrano határozottan elutasítja a dokumentarista álláspontot (ami ebben az esetben is megfigyelhető), ezért ezek a képek bárhol készülhettek volna. A cím csupán a nagyérdemű felé tett gesztus: az egzotikum mindig vonzza a kíváncsiakat, pláne ha a látvány ráadásul még igen pikáns is. Amit megcéloz, és amit kihasznál, az az elfojtott voyeurizmus, a kukucskáló kíváncsiság. Egyik kritikusa szerint, „ha [Serrano] bármi ellen támadást intézett [képeivel], akkor az a scopophobia, a félelem attól, hogy meglesnek, illetve hogy meglesünk másokat.” (A. D. Coleman: SoHo Journey: From Minor White to Andres Serrano. The New York Observer, 1995. március 20.).
Serrano képein érdekes ellentmondás feszül az egyidejűleg tetten érhető, kétféle alkotói törekvés között. Egyfelől kiemelt helyen áll a közönség sokkolásának szándéka, másrészt viszont a képek megformálásában mindenkor az esztétizáló (mondhatnánk festői) ábrázolásmódra helyezi a hangsúlyt. Ennek a kettősségnek fontos eleme az alkotói gesztus meghatározása: Serrano fényképezőgéppel dolgozó művésznek tartja magát, nem pedig fényképésznek, aki – szerinte – a dolgok és események puszta dokumentálásán túl nem tesz semmit. ő azonban ezen túllépve a valóság felmagasztosítását tűzte ki célul maga elé, ezért kiemeli tárgyait eredeti helyzetükből, környezetükből, és másik közegbe ültetve, az eredeti konnotációktól megszabadítva egy általánosabb érvényű jelentést igyekszik kölcsönözni nekik. Miért fontos neki mégis a harsány mondanivaló, bizonyos esetekben pedig a látvány vulgarizálása? Serrano személyében olyan alkotóval van dolgunk, aki hosszú éveket töltött el a reklámszakmában, és tudatában van annak a helyzetnek, amit a reklám mint vizuális kommunikációs eszköz az elmúlt évtizedekben mellékhatásaként előidézett. A mindennapi élet minden szeglete képekkel telítődött. A figyelem felkeltését, valamint irányítását már nem bízhatja a véletlenre. Ebben a vizuálisan „szennyezett” közegben csak úgy érhet el eredményt, ha egyrészt tudatosan használja a reklámipar kitermelte képi nyelvet és eszközöket, másrészt viszont kiegészíti azt az egyszerű verbális üzenetek megfogalmazásával. Így a témaválasztás tartalma biztosítja a figyelem felkeltését, a látvány megformálása pedig fogyaszthatóvá teszi azt a megszokott, vagy idealizált ábrázolásmód segítségével. Serrano maga is bevallja, hogy művei nem intellektuálisak vagy elméletiek, mivel elsősorban azt szeretné, hogy érthetőek legyenek. Mintha csak a kereskedelmi televíziózás programszerkesztőit hallgatnánk.
„[ Serrano] kihangsúlyozza a vulgárisat és megszépíti azt.” (Anny Brennan) “[...] legismertebb vallásos munkái azért olyan népszerűek, mert gyönyörűek” (Elizabeth Hess, The Village Voice, 1995. február 14.)
Az idézetekből is kitűnik, hogy méltatói pontosan látják azokat az eszközöket, amelyek segítségével Serrano megteremti a látványt. Ezeken a „szép” felvételeken (nagyméretű cibachrom nagyításokról van szó) egytől egyig a reklámfotográfusok műtermi megoldásait tanulmányozhatjuk, még azokban az esetekben is, amikor Serrano kilép saját műterme védett közegéből. Hiába helyezi modelljeit a természetbe, az a képeken még csak kulisszaként sem jelenik meg. Az égbolt, a tenger inkább emlékeztet a műtermi papírhátterekre, mint valóságos megjelenési formájára. Csupán esztétikai funkciójuk van, tartalmilag teljesen irreleváns a jelenlétük. Mintaszerű a világítás, az alakok beállítása, a tömegek megformálása, a nézőpont megválasztása és a színek kezelése. De mindez csak azért kell, hogy megszelídítse, fogyaszthatóvá tegye a látványt. „Serrano [tudatosan] használja a reklám és a divatos fényképezés vizuális nyelvét” (Robert Hobbs: The Body Politic Catalogue, ICA). Miután a témával már felkeltette az érdeklődést, nem célja, hogy elriassza a nézőt. A közönséges, alpári, alantas és visszataszító dolgokat ezért igyekszik a műalkotás rangjára emelni. Az alkotó pozíciójára, a témához fűződő viszonyára utaló jelek szinte a végletekig száműzettek a felvételekből, de nem is törekszik arra, hogy az egyénileg megtapasztaltat képezze le. A hontalanok portréi sem Serrano saját álláspontját közvetítik, viszont kísértetiesen emlékeztetnek az amerikai földrajzi társaság magazinjában gyakran látható, annak esztétikai és politikai szempontjai szerint készült portréfelvételekre. A rafináltan alkalmazott fények, az ideális testhelyzet, a háttér semlegesítése mind fontos elemei az idealizálásnak, a tipizálásnak. Erről Serrano csak annyit nyilatkozott, hogy nem akarta úgy bemutatni őket, ahogy egyébként élnek – a földön fekve a mocsokban, koldulás közben, vagy a rongyokkal teli, lerobbant bevásárlókocsit tolva. Olyan méltóságteljes helyzetben kívánta megmutatni őket, amilyet minden ember megérdemel. Felmerül viszont a kérdés, hogy modelljei éreztek-e magukban még valamit is a Serrano által rájuk oktrojált méltóságukból, vagy csupán a művész helyezi őket abba a pozícióba, ahol ezt láttatni véli. Hasonló gondok merülnek fel a Ku-Klux-Klan tagjairól készült felvételek esetében is. Serrano ehhez a marginalizált és kriminalizált csoporthoz is azzal az elgondolással közelített, hogy az ő esetükben is emberekről van szó, olyanokról, mint mi vagyunk, saját félelmeinkkel, ellenségképünkkel és előítéleteinkkel. A félelmetes maszkok mögött csupán a saját valóságuktól és a realitásoktól rettegő, egyszerű emberek rejtőznek. Minden bizonnyal nem harcias és elszánt tagok, akik néha még ölni is készek, ha már egyszer megengedték neki, a színes bőrű katolikusnak, hogy felvételeket készítsen róluk. A fehér ruhás emberek látványa azonban a legkevésbé félelmes. Inkább idézi egy álarcosbál vagy reklámfénykép hangulatát, mint azt a fajta rettegést, amit Serrano gondol felfedezni a csuklyák szemkivágásai mögött riadtan pillogó tekintetekben.
A szexsorozat képei sok szempontból eltérnek az előző két témakör felvételeitől. A szex története címével ellentétben nem tekinthető társadalomtörténeti áttekintésnek, csupán kosztümös darabnak. A historikus elem itt kimerül a ruházat jelzésértékű ábrázolásában, a szereplők ugyanis többnyire – az aktus jellegének megfelelően – fedetlen testtel mutatkoznak. Az egyes helyzetek egyértelműen utalnak Serrano szándékára: úgy ábrázolni a szexualitást annak minden aberrációjával, mint az emberiség történetének az egyes korszakokban hivatalosan eltagadott, de mégis mindig jelen lévő, szerves részét, ami nem csak és kizárólag a fajfenntartást hivatott szolgálni, de az örömszerzés is fontos kultúrtörténeti eleme volt. Ezekkel a felvételekkel kapcsolatban gyakran említik kritikusai, de maga Serrano is a klasszikus előképeket, a művészettörténeti referenciákat. Ha felidézzük, hogy milyen szerepet tölt be a reklám Serrano munkájában, akkor ezeket a képeket sokkal inkább a művészettörténeti előzmények szimpla kisajátításaként kell értékelnünk, mintsem a referenciák szervesülésének látnunk, mivel a dekoratív funkción túl lényegi szerepük nem fedezhető fel (a reklámok technikájához hasonlóan).
Serrano, egyes nyilatkozatai szerint, mindig azon igyekezett, hogy a látvány segítségével felrázza az embereket, és ráirányítsa a figyelmet olyan jelenségekre, amelyek nem illenek bele az emberek mindennapi sztereotípiákkal és előítéletekkel kibélelt magánvalóságába. Valójában inkább újratermeli a sztereotípiákat és előítéleteket. Bőven akadnak felvételei, amelyek olyan emberek szexualitáshoz fűződő viszonyát szeretnék megmutatni, akikről a társadalom amúgy sem szívesen vesz tudomást, szexualitásukat pedig – Serrano szerint – visszataszítónak tartja. De ezt a viszolygást nem feloldja, hanem erősíti a képeivel, mivel azok épp azt a képzetet támasztják alá, amit az „átlagember” amúgy is kialakít magában. Attól senki számára nem lesz vonzó egy idős emberpár meztelenségének és nemi aktusának a látványa, hogy azt a fényképész festői módon mutatja meg (ugyanez érvényes az idős ember-fiatal nő variációra is). A bemutatás szándékának jogosságát pedig megkérdőjelezi, hogy ezek az emberek igénylik-e ezt a fajta figyelmet; ellentétben például a homoszexuális szubkultúra képviselőivel, akik saját maguk és szexuális preferenciájuk elfogadtatásáért küzdenek, amikor provokatív módon igyekeznek ábrázolni magukat (lásd Mapplethorpe). Az idős emberek viszont nem részei semmiféle szubkultúrának, szexuális szokásaikat tekintve kisebbségnek, és nem valószínű, hogy a társadalom kitüntetett figyelmére és beleegyező jóváhagyására ácsingóznának. Miért érdekes az, hogy a mozgássérülteknek is van nemi élete? Ez számukra nem kérdés, amennyiben fizikailag képesek rá. Serrano pedig ebben az esetben is inkább elégíti ki a voyeur vágyait, mint használ az érintetteknek.
Ezekben a sorozatokban összekapcsolódik a kép és a rövid verbális megnyilvánulás, amelyek együttesen hordozzák az üzenetet. Amit látunk, az valójában nem más, mint egy jól felépített kommunikációs stratégia. Az egyes sorozatok mind egy-egy kampány, ami bár látszólag arról szól, ami a képeken észlelhető, valójában csak egyvalamiről üzen, mint a reklám: egy termékről, amit Serranónak hívnak. És ahhoz, hogy a kampány megfelelően hatásos legyen, agresszívan kell fellépni, hogy üzenete eljusson a vizuálisan túlterhelt befogadóhoz. „Az én művészi útkeresésem összekapcsolódott a közönség keresésével [...] Mindig arra vágytam, hogy ismert legyek, és valóban, a munkám nagy népszerűségnek örvend” (in: Adriana Rosenberg, 1997.) Önmaga legitimitásának, saját létének igazolását akarja biztosítani, ehhez keresi az eszközöket ennek a folyamatos, egyre-másra megújuló kampánynak a keretében, ahol ő a termék (és itt nem kizáró motívum, hogy meg sem jelenik), amit értékesíteni kell, és aminek a jellemzői saját fogalmai szerint sem általánosan elfogadottak még. Latin származású, félig fekete (afro-kubai) és katolikus, azaz olyasvalaki, aki nem illik bele az uralkodó film-, tv- és sajtóipar által megjelenített és akceptálandó személyek körébe, a többségi fehér protestáns középosztályba.
Ha innen szemléljük Serrano művészetét, akkor valóban nagyra becsülendő a teljesítménye, hiszen „megcsinálta” saját magát, és el is fogadtatta személyét a kritikusokkal és a galériákat látogató közönséggel is. Mindez viszont műveinek az önmagukért való jelentőségét nem növeli, tartalmi mondanivalója nem lesz relevánssá. Az egyetlen, igazi üzenet ugyanis a botránykeltésen túl: itt vagyok én, Serrano.
[Baszdmeg]
Nekem kicsit lassabban ment az érés, de talán ez a fiúknál szokásos. Talán még ma sem értem be teljesen, de ez most nem tartozik ide. Szóval ez a kis késés, a lányokkal való elmélyültebb kapcsolatok alakulására is kihatott. 4.-es gimis voltam, amikor komolyabb kalandba kerültem, nem is akár milyenbe. Ezt mesélem most el. Amíg felfűtenek a memória celláim, el kell mondanom egy – két háttér infót, egyébként nem lesz teljesen érthető és átélhető. Mondhatnám: más lesz a leányzó fekvése, az előzmények nélkül. Kezdjük is ezzel! Mint említettem már végzős voltam, amikor megláttam Őt. Hogy miért nem vettem észre addig, hogy lehetett ilyen gyenge a szemlencsém, nem tudom. Egyetlen pillantás elég volt és már csak rá tudtam gondolni. Ő volt Júlia. Szinte soha nem láttam Éva barátnője nélkül, ami igen bosszantott, mert így nagyobb bátorság kellett volna, hogy megszólítsam. Kivételesen nem volt csúnya a barátnő sem, de nem volt az esetem. Nekem a magasabb, hosszú szőkés hajú lányok tetszettek, Éva alacsonyabb cicás szemű fekete volt. Hiába kutattam, kerestem közös barátot, ismerőst, nem akadt senki és semmi, ami közelebb hozhatott volna minket. A legtöbb, amit megtudtam a nevük, és hogy a III. B.-be járnak. Kínomban ruhatárát leltároztam.
Minden nap megfigyeltem mit visel, pár hét után, már tudtam, ha újat kapott, vagy valamit kölcsönadott az osztálytársnőinek. Persze ez bután hangzik, de ez volt a legtöbb, amit még megtudhattam róla, de végül ez segített. Egy nap, persze megint „véletlenül”, mögöttük álltam a sorban a menzánál. Arról beszélgettek, hogy a sárga, vagy a kékes blúza áll neki jobban. /Szerintem egyik sem jó, én a csipkés szélű fehér pólóra szavaztam./ Még mielőtt átgondolhattam volna, hangosan kimondtam véleményem. Megfordultak. Éveknek tűnő másodpercekig nem szólaltak meg. Éreztem, hogy ég az arcom és még a fülem is vörös.
- Na ugye! – válaszolt Júlia Évának, mintha mi sem történt volna. Bár ez a „na ugye” nekem nem volt értelmes, de ez most nem számított.
- Ha így értesz a ruhákhoz, miért jársz ilyen vacakba? – csippentette meg pólómat. (Csak egy márkásabb ingem és pólóm volt, de pont ma nem ezekből választottam.)
- Tudod mit? Segítek! – folytatta válaszomat meg sem várva. – A bátyám olcsón tud szerezni, a legújabb cuccokból is. Suli után megnézzük. O.K?
- O.K! Hebegtem.
Ekkorra már megkaptuk az ételt, és őket hívták egy asztalhoz. Otthagytak. Térdeim remegést alig sikerült csillapítanom, fejemben idegsejtek milliói próbálták feldolgozni a történteket, de sikertelenül. Az ebéd ízét nem nagyon éreztem, csak a randira tudtam gondolni. Randi ez egyáltalán? És mikor, hogyan, ezt meg sem beszéltük! Csak el ne hibázzam ezt a soha vissza nem térő lehetőséget. Szerencsére nekik eggyel több órájuk volt, mint megtudtam. Gyorsan hazamentem, fogat mostam, sőt hónalj szagom buzdítására még zuhanyoztam is. Frissen, fitten mentem vissza suli elé.
- Szia! Na gyere! – szólt Júlia. Én készültem mindenféle jópofa témával, próbálgattam a szófordulatokat, de lehengereltek. Ezzel az egyszerű megszólítással, de később a buszon is úgy vontak be Évával a beszélgetésbe, mintha száz éve dumapartnerek lennénk. Most végre igazán jól megnézhettem a melleit. Jobb kezével kapaszkodott, ballal válltáskája pántját fogta, így nem takarta elölről semmi, és a tömeg miatt olyan közel álltunk egymáshoz, hogy pillantásaimat csak titkosan tudtam lejjebb vinni. Csodaszép! Nem kicsi, nem nagy, de pont kézbe való. Én nem formájuk alapján osztályozom a melleket, inkább praktikus kézre álló szempontok szerint. Azt szeretem, ha kicsit nagyobb csak, mint a tenyerem, ha megfogom, majdnem beterítem, de egy kicsi itt is-ott is kimarad még. Ha másban nem is, de ebben már volt gyakorlatom. A picik elvesztek kezemben, a nagyokat pedig túl nagy kihívásnak éreztem.
Megérkeztünk. Leszálltunk a buszról. A megálló szomszédságában volt egy kis üzlet. Ahogy Júlia meglátta eszébe jutott valami.
- Jaj, ne haragudj! Anyám megkért, hogy vegyek egy-két dolgot. Mert mire ő hazaér már se tej, se kenyér. Kérlek, ugorj már be a boltba! Ott lakunk, a 42-ben, addig én előre megyek és előveszem a legszupibb pólókat.
- Rendben! – mondom, magamban egy kissé furcsállva a kérést. Kezemben kis műanyag szatyival csöngettem. Szép kétszintes családi házban laktak, kis előkertel. A kaputelefonból Júlia hangja szólt:
- Gyere! Halk berregéssel jelezte a kapu, hogy mehetek. Az ajtó nyitva, belépek.
- Jó napot kívánok!
- Csak én vagyok itthon! Gyere erre! Elindulok a hang irányába, a szatyorkámat leteszem egy asztalra.
- Ta-ta-ta-tám! – tárul fel egy szobaajtó. Júlia egy neki kissé nagy, fiús szabású pólóban jelenik meg, farmerét egy feszes rövidnadrágra cserélte.
- Na mit szólsz? – szóhoz sem jutok. Szinte elalélok. Persze nem a márkás póló van rám ekkora hatással.
- Tetszik! – mondom teljesen őszintén.
- Ezt például fél áron szerezi a bátyám, de ez nem minden, mutatom a következőt.Visszamegy a szobába, az ajtót becsukja.
- És a legújabb modell! – lép ki ismét. A földig érő tükörben magát nézve pördül egyet.
-De most figyelj! Ez tuti tetszeni fog. Szobába vissza, ajtó becsuk. Mint egy divatbemutató.
Nem is rossz, ilyenen még úgy sem voltam, gondolom. Most kissé több idő telik el, mint eddig. Körülnézek a nappaliban. Ízléses, szép bútorok, jó színválasztás, szívesen laknék én is ilyen lakásban. Egy-két tárgy utal a bentlakókra, a mosogatóban egy kávéscsésze áztatás nélkül, és a nyitva hagyott kenyértartó jelzi a reggeli rohanás hangulatát. Júlia hangját hallom meg a szoba felöl, de nem értem a csukott ajtón keresztül, hogy mit mond.
- Tessék? – lépek az ajtóhoz.
- Segíts! Beakadt a… – de a többit még mindig nem értem.
- Mi akadt be? – de nyílik az ajtó, Júlia hátrál kifele, fején a félig lehúzott póló, vékony nyaklánca akad be egy rakoncátlan szálba. Felső teste fedetlen, meztelen hátát látom. De ahogy kilép, az ajtó melletti tükörben meglátom elölről is. Kezem már indult a fogságba esett aranylánc felé, de hirtelen kikerült akaratom vezérlete alól, és kétoldalt hátát érintve előrecsúszott melleire. Pillanatra visszatér öntudatom, és vártam az ellencsapást. A lány lassan leeresztette eddig ég felé tartott kezeit, és arcáról lehúzta a pamutszövetet. Fejét hátrafordította és gerincemet is zsibbasztó érzéki hangon azt mondta:
-Már azt hittem, hogy teljesen hülye vagy! Hogy ezt pontosan miért mondta csak napok múlva esett le, de persze a lényeget azonnal megértettem.
Nem lesz ellencsapás, sőt! Hagyta, sőt követelte, hogy simogassam testét, és nyakát csókolgassam. Fejét hátrafordítva csókolóztunk, miközben a tükörben néztük magunkat. Nem tudom mennyi idő telhetett el. Kezdtem érezni, hogy kihasználtunk mindent, amit a helyzet kínált, de a hogyan továbbra nem volt ötletem. Neki igen. Jobb kezemet a rövidnadrágba irányította, félreérthetetlen határozottsággal. Huh, a nyakamban lüktettek az erek, fejem zsibbadt, a világ megszűnt. Csak én voltam és ő. Amit odalent éreztem kezemmel, a maga volt a gerjedelem. Síkos és forró volt. Kemény kis pecke koronázta meg a bizonyosságot. Ezt a csajt kegyetlenül felizgattad barátom, mondtam magamnak igen büszkén. A punci fogásban még csak egy gyakorlaton estem át, de az a lány nem volt szemérmes. Megmondta, hogy hol és hogyan jó neki. Ezt az emléket próbáltam felidézni és nem is sikertelenül. Júlia összeszorította combjait és csípője mozgatásával diktálta a ritmust. Szemét becsukta és oly izgató hangocskákat nyögdécselt, hogy alig bírtam magammal. Elélvezett. Hagyta, hogy a gyönyör átjárja, és minden gátlás nélkül megmutatta ezeket az öntudatlan zsibbadt pillanatokat.
Annyira hatással volt rám, hogy szinte azt éreztem, amit ő. Megfordult és úgy csókolt, mint akinek most okoztak ilyen örömöt először. Azt hittem lecsillapodik, de ismét szaporábban vette a lélegzetet, és nadrágom gombját kezdte kikapcsolni. Segítettem, de még le sem húztam a zipzárt, már megmarkolt. Tövig lenyúlt, érezni akarta az egészet. Föl-le mozgatta a kezét és arra is ügyelt, hogy makkom csuklója belső feléhez hozzá érjen.
- Gyere, dugjál meg! Furcsa volt ezt hallani, de rájöttem, ilyenkor ezt kell mondani és kész. Hogyan került le a póló róla nem tudom, de a hiányzó nyaklánca jelezte, hogy ez most nem számít. Megfogta ingemet és szinte beráncigált a szobába. Mintha én nem lehetnék elég gyors, ő húzott le rólam mindent. Mellém feküdt, a rövidnadrágját bugyijával együtt, már háton fekve húzta le.
- Gyere már belém! Tett szét lábait. Nem kellett noszogatni. Sokszor nyúltam már magamhoz, elképzelve, hogy milyen egy punci belülről, de a valóság minden képzeletemet felülmúlta. De itt megint kiszakadtunk mindenből, bezárult a múlt a jövő, csak a most volt, abban is csak mi.
A hangocskák adták az ütemet. Sokáig csak nagyon lassan akarta. A tempó nem gyorsult, de egyre erősebb és kéjesebb hangok jelezték, hogy nagyon élvezi, ez engem is gerjesztett. Farkamból soha nem érzett gyönyör indult testembe szét, pedig még messze éreztem a befejezést. Megfogta vállamat, és ritmikus szorításaival jelezte, hogy gyorsíthatunk. Nagyon meglepődtem, mert hat-hét szorítás után keze ereje nem engedett ki, teste megfeszült és a mindent elsöprő élvezet hangjával adta tudtomra, hogy elment. Még egy – két utómozgás után kihúztam csőre töltött, de el nem sült fegyverem. Most sem szégyellte örömét, még egy-két perc múlva is apró rángások jelezték, hogy csak lassan tér vissza a kéjcsúcsról. Amikor láttam, hogy szeme kitisztult és felkönyökölt, kezemmel faszomat simogatva jeleztem, hogy itt tenni kéne még valamit. Oda kúszott hozzám és mintha ez lenne a legtermészetesebb, a szájába vette.
Azt hittem, hogy lyukában már minden jót megismertem, ami kis faszomat érheti, de tévedtem. Annyira jól csinálta, pont a makkom alján, pont annyira nyomva oda nyelvét, hogy nem kellett sok, és eldördült fegyverem. Amint érezte, hogy jövök, olyan vákuumot készített szájával, hogy azt hittem behorpad a prosztatám. Úgy éreztem, hogy kiszívott az utolsó csöppig. Kinyúltam. A plafon fele néztem, de nem láttam semmit. Egy gondolat sem talált magának helyet a fejemben, csak a zsibongó kéj töltött el. Ilyen lehet a nirvána. Gondoltam később. Zajt hallottam és egyből Júliára néztem. Ő csak mosolygott és nem tett semmit.
- Ne izgulj ez csak Éva. – mondta. Én azt hittem, hogy haza ment és egyedül vagyunk. Gondoltam tudja, hogy mit csináltunk, és nem jön be. De bejött. Ahogy belépett rándult a kezem, hogy betakarózzak, de valahogy áthatott az a laza érzés amit Julitól kaptam, és nem tettem semmit. Éva fürdőköpenyben volt, vizes haját törölgette.
- Én végeztem, látom ti is. – állt meg az ajtóban.
- Na, hogy tetszik! – egy vékony tincset szőkítet ki szénfekete haján
Miután megdicsértük, előrehajolt, haját maga elé vetve fésülte, majd hátradobta. Közben szétnyílt a köpeny, ami alatt nem volt semmi. Borotvál volt a pinája és nagyon szép. Hogy mitől szép egy ilyen domborulat, azt nem tudom megmondani, de ez gyönyörű volt. Ledobta a törülközőt, és mielőtt átgondolhattam volna, hogy mi történik, hova kerültem, leült mellém és simogatni kezdte a combomat, majd ettől új életre kelt farkamat. Rám hajolt, megcsókolt és átvetve rajtam lábait rám ült, kezével magába illesztve kőkemény faszocskámat. Ez a pina is forró és lucskos volt. Tuti biztos, hogy a csajszi meglesett minket, mert az, az egy-két perc, amióta a szobában volt kevés ilyen fokú izgalomhoz. Nagyon jól mozgott. Kissé szűkebb volt mint Juli, hamarabb is kezdtem érezni a fejem tetejéig ható zsiborgást. Juli unatkozhatott, mert feltérdelt és a rajtam ülő Éva mellét kezdte simogatni, valamint finoman ajkai szélét csókolgatta.
Évi becsukta a szemét. Én kezdtem úgy érezni, hogy Juli nagyobb hatással van őrá mint én, pedig én vagyok benne és nem ő. Jól éreztem. Éva leszállt rólam és Julival összefonódva csókolózni kezdtek. Kezüket egymás lába közé tették, és finom mozgásokkal gyönyörködtek egymásnak. Egy ideig néztem őket. Nagyon szép volt a két arányos női test, amint egymásba gabalyodnak.
- És velem mi lesz? – mondtam ki gondolatomat hangosan. Eddig bevált ez a szókimondás.
- Te gyere ide! – szólt Éva és egyik fél popsijának felhúzásával jelezte, hogy van még egy szabad bejárata. Anyám hozzá majd sok virágot a síromra! Én kész vagyok! Kész voltam, de nem rest. Odasimultam Éva hátához, egy kicsit azért még bemártottam a magamét Évi szűk, de csutakos lyukába és benyomultam egy emelettel feljebb. Ez a járat sem volt tág, de így igazán extrán izgatott. Őrület! Itt van mellettem két vonagló III.B.-s lány, akik egymással szeretkeznek, én meg épp seggbe kúrom az egyiket. Éva láthatóan engem is élvezett, sőt, szabad kezével átnyúlva jelezte, hogy gyorsabban és erősebben. Ezen ne múljon. Adtam a farának rendesen. A végén még is én nyertem meg a ki okoz nagyobb örömet Évának játékot, mert miután beleerősítettem, Évi lassan elengedte Julit, kezemet a mellére tette, hogy markolásszam, és egyre hangosabban közelített a végállomás felé. Juli sem akart kimaradni, de ő csak magára számíthatott már.
Egyszerre mentünk el mind a hárman. Hosszú percekig csak ziháltunk. A lányok egy-egy kéjes hangicsát lihegtek még ki. Együtt mentünk zuhanyozni is, alig fértünk el a kádban. Mivel egymást mostuk meg, majdnem folytattuk a műsort, de nem volt már erőnk hozzá. A búcsúzást nem tudtam hova tenni. Mintha mindent megbántak volna, apró puszikat kaptam csak meg egy sziát. Kettős érzésekkel mentem haza. Egyrészt egy bombasztikusat keféltem és ez nem semmi, másrészt nem tudtam hova tenni ezt az egészet, pláne a búcsúval együtt. Lehet, hogy holnap a suliban szóba sem állnak majd velem? Mi lesz ebből? Nem tudtam még csak teóriát sem gyártani. Lesz, ami lesz, gondoltam, most már igazi férfi lettem és ezt nem veheti el senki. Ha nem lesz semmi én már akkor is nyertem. Majd meglátjuk holnap.
[Történetek]
